Te vagy az Agg s égett hajadban
bús pörnye száll, tüzes korom,
te vagy a roppant Láthatatlan
s pörölyt emelsz mindenkoron.
Te a Kovács, ki lankadatlan
állsz az üllőnél, mint torony.

Te vagy, kinek vasárnap sincsen,
ki tétlenül sosem barangol,
meghal, de nem mond le a rangról,
hogy csorba kardot élesítsen.
Ha állanak malmok, fűrészek,
s mindenki víg, mindenki részeg,
mi halljuk a pörölyverésed
minden megkonduló harangról.

Te vagy a Mester és a Roppant,
ki mindent tud, de nem tanul,
az Idegen, ki idetoppant,
kiről susog sok-sok lopott hang
s nő híre, gyorsan és vadul.

*

Sosem nyugosznak itten el a házak,
mert vagy mindig temetnek valakit,
vagy mert a szív titkos panasza lázad
s botot, köpenyt ragad föl az, akit
távolba bolygó fényed elvakít,
és útrakelnek megkeresni százak.

Sosem ürül ki az az utca, mellyen
hozzád sietnek, titkos, égi rózsa,
mely ezer évbe csak egyszer virul ki,
Sötét tömeg megy, titkaid hajósa
s fáradva fog majd a szívedre hullni.

De láttam én a hosszú sereget,
s azóta azt hiszem, hogy köpenyüknek
mélyéből fú a szél s mihelyt lecsügged
elül a szél is a vidék felett:
oly óriási volt ez a menet.

*

Tedd, hogy legyek utaid őre
s figyeljek minden kőre lenn,
szögezd látó szemem előre
s sívó, messze tengeren,
hadd nézzek a nagy vízmezőre,
hogy a folyó kifut a dőre
fényből az éjbe, csöndesen.
Küldj sivatagba, ahol ostor
gyanánt hatalmas szél zörög,
s mint ruha áll a nagy kolostor
sok meg-nem-élt élet körött.

Ott, hű zarándok, énekellek,
amíg piheg bennem lehellet,
nem tántorulok meg, tudom,
s egy vak, öreg apóka mellett
megyek a sose-járt úton.

*

Itt emberek élnek, fakók, fehérek,
s meghalnak ők öledbe, bús magány.
S nem tudja senkisem, micsoda méreg
van mosolyukba, hogy a gyenge kéreg
lehull az arcukról, vad éjszakán.

Porig alázva járnak mindenütt
a balra rendnek szolgálni se tudva,
elhervad a ruhájuk, mint a dudva
s idő előtt vénül meg szép kezük.

Zúg a tömeg és nincs ki őket óvja,
bár tétovázó és oly gyenge mind, -
csak a bitang eb, az utcák futója,
megy a nyomukba, halkan, egy kicsinyt.

Prédái ők ezernyi fájdalomnak,
és minden óra új és tompa bú,
kórház körül magányosan bolyongnak
és várnak, míg kinyílik a kapu.

Ott a Halál. Nem az a régi, pompás,
mit gyermekkorba áhít meg a bölcs, -
a kis Halál az, bús és oly nagyon más,
s ennen-Haláluk, mit megölt a rontás,
úgy csüng lelkükbe, mint a zöld gyümölcs.

Vihar

Ha vágtat a felleg az éjbe mogorván
s az orkán
bút tornyoz a gyászbahaló egek ormán
elföldve a földet egészen:

Érezlek, hejtman, messze téged,
(kit vágy tüze éget,
hogy hősi néped
az égbe vezesd.)
Vízszintes tarkód érzem akkor,
Mazeppa.

Gőzölve rohan velem a paripám,
hátára kötözve az éj fenyeget,
eltünik a föld, a világ, a vidám
s csak őt tudom én, a hatalmas eget.

Fölöttem villámcsóva ég
s úgy fekszem alatta ép,
mint lenn a vidék,
szemem nyitott, akárcsak a tó
és benne látható
az ég.

Válás

Ó hogy éreztem egykor, mi a válás.
Most is tudom: egy szörnyű, bús, megoldott
valami, mely a régi és a hálás
multat mutatja s széttépi a csokrot.

Ó hogy bámultam búsan-elfogottan,
azt, mi maraszt és híva is meneszt,
minthogyha minden asszony állna ottan,
s kicsiny, fehér, nem látni mást, csak ezt:

egy intést, amely már nem is nekem szól,
és int tovább, - a messze és döbbent
távol ködét - tán a szilvafalombról
egy gyors kakukfit, amely tovaröppent.

A kedves halála

A férfi csak azt tudta a halálról,
hogy elvisz és a némaságba lök.
De hogy a lány az árnyvilágba pártolt
s reáborult a titkos, néma köd

és a szemétől elsuhant szelíden,
azt hitte, hogy mint bolygó, anda hold
süt mosolya a tulvilági színen
s az alvilágnak csöndesen dalolt.

A férfi otthon lett a sírokon
s minden halott olyan közel-rokon
lett néki, és ha vigasztalta más,

csak hallgatott, mert tudta, hogy csalás,
vallotta, a sír jó, a sír örök -
S lesímitotta néki a rögöt.

Keresztrefeszítés

A tar vesztőhelyre már gyakorta
fölcepelték a gonosztevőket
a nehéz pribékek, lökve őket,
és vicsogva nézték hébe-korba,

mit tesz a kereszten az a három.
Ámde fönn gyors volt a szörnyű munka,
és hogy elkészültek, a határon
őgyelegtek magukat elunva.

Míg az egyik (egy vérszinű, foltos)
szólt: Ez ott ordított, kapitány.
Az? - kérdezte ő, mit holmi boltos,
és úgy rémlett, hallja sírni, tán

Éliát kiált, mint néki mondják.
Mind akarta látni, hogy mi lesz
és hogy éleszgessék teste rongyát,
egy epés ecetbe ázott spongyát
tettek ájult ajka szélihez.

Mert játékot vártak, cifra dolgot,
s Éliát tán a felhők felett.
Ámde messze Mária sikoltott
s Ő üvöltött és kiszenvedett.

A koldusok

A koldusok éji csapatját
nem ismered. Egy idegen
lelt olyanokat, kik eladják
tenyerük üregét hidegen.

Mutatják az idegennek
szájuk sebeit feketén
s ő nézheti (mert belemennek),
hogy rágja ki a kelevény.

Szemükbe olvad a csüggedt
úr arca, ki szólani fél
s a szörnyű szegények örülnek
és köpnek, hogyha beszél.

Késő ősz Velencében

A városon az ősz szomoru titka,
alig akad öröm horgára már.
Oly érdesen cseng az üvegkalitka,
ha rátekintsz. S a kertekből a nyár

úgy csüng ki, mint sok-sok halotti bábu
egymásra hányt, legyilkolt csapata.
De a mélyből az erdők vadonábul
egy vágy liheg: minthogyha éjszaka

a tengernagy megduplázná a gályát
az éber azenálban és acél
kedvvel kátrányozná a lég dagályát,

reggel pedig indulna a hajóraj
sok evezővel, minden lobogóval
s fújná a fény, a végzet és a szél.