Milyen jó cím! A regény valóban olyan, mint egy álom: ami benne történik, mintha messze, nagyon messze volna, az alakok fény- és árnyjátékkal vannak megjelenítve, nem vonalakkal, reálisak - és mégis mintha súlytalanul lebegnének -, a cselekvényt mintha valami kívülről jövő végzet csinálná - valami pára-féle lebeg a dolgok és emberek fölött, amely félig elfödi őket, csak néha, mint a fény a ködön át, villan ki belőle egy-egy erősebb mozdulat, egy hangosabb szó. Másképpen úgy is lehet ezt mondani: a regény teljesen hangulatban van megcsinálva, a hangulat játéka, amiből kialakulnak benne az emberek és dolgok, az események és képek.

Tiszta líra ez, regény formában kifejezve, szelid, meghatott, könnyes líra, az asszonyi passzivitás muzsikája - az írónőből áramlik ki, a saját lényét árulja el benne akaratlanul és annál teljesebben, önmagát vetíti ki alakjaiba, a maga helyzetét a világgal szemben, a maga emlékeinek zengését, a maga életének ritmusát. Már a Filoméná-ban is erős volt ez a vonás, az Álom-ban már teljesen a mű konstruktív elve, amint az egész felépül s ami minden részletét, minden mondatát összetartja, erősebben, mint bármi logikusan kigondolt és következetesen keresztülvitt szigorú komponálás.

Ettől kap minden erős élet-ízt a regényben: a selmeci kis asszonyka élettörténete, az önmagával tétovázva küszködő férj, az öreg rokonok - mesealakok a Hófehérke törpéinek mintájára és mégis reálisaknak tűnnek fel, amint a temperamentum különbsége kiüt az arcukon és mozdulatukon - a schöngeist vidéki patikus, a furcsa öreg selmeci házak, a behavazott erdei kis kastély, a bánya' - az egész regény. Ha elmondanám szárazon a regény meséjét jelenetről jelenetre, alighanem hézagosnak és valószínűtlennek hatna, mert nem a tények a fontosak benne, hanem a világítás, amelynek holdfényszerű melankóliája az írónőből sugárzik ki mindenre, én rám, az olvasóra is, erős szuggesztióval.

Kosáryné, mikor menekülnie kellett Selmecről, nem jött el üres kézzel, magával hozta, ami ebből a városból igazán az övé volt, a legsajátosabb sajátját: azt az erős hangulatot, amelyet ott minden utca, minden ház, minden szoba és minden odavaló ember maga körül hord, amely úgy árad ki mindenből, mint ódon fehérneműs szekrényből az évszázados parfüm-illat. Ez a hangulat élettényező, megkap mindenkit, aki ebben a városban élt, formálja az embereket, mintázza a karakterüket, irányítja gondolataikat és cselekvéseiket, meghatározza sorsukat.

Ahány selmeci embert ismertem, mindben volt valami ennek a városnak az egész különleges hangulatából, valami, amit nem tudnék pontosan megformulázni, de ráismerek, mikor Kosáryné regényét olvasom. Ennek a zegzugos, szegény, múltba-merült városnak csakugyan volt lelke és ez talál művészi kifejeződést kongeniális leányának írásában. Ezt mentette meg számunkra Kosáryné a testünkről leszakított Selmecből.

Schöpflin Aladár