A gyémántköszörűs - A nagyságos asszony táncosa

A színházi véletlen is úgy akarta, hogy szinte egyszerre mutassák be ezt a két vígjátékot, melyet annyi sok minden kapcsol egybe úgy, hogy ha nem színdarabok volnának, hanem képek, az órától pontosan balra és jobbra kellene felakasztani őket a falra.

A Vígszinház mutatta be A gyémántköszörűs-t, amelyet egy megbocsáthatóan léha, mert nagyon ügyes ötletre építettek fel. Kezdő kokottokból nagy démonokat köszörül egy mester, akinek legragyogóbb fényű mesterműve a darab hősnője. A szemünk előtt lesz egyre fényesebb, s amikor már egész Párizst elkápráztatja, rájön arra, hogy a kristály legközepéből, a szívéből sugárzó mély tüzek még sem arra valók, hogy eladja.

Szerelmes meleget kíván, de a "nagyság" kötelezi, és amikor megint a régi, kis grizett szeretne lenni, a miniszter vacsorájára, az új karrier küszöbe felé indul. No lám: a műhelyből, ahol igazán nem az erkölcsöt csiszolják, így kristályosodik ki a morál, még pedig egészen természetesen, okosan, egy kicsit szentimentálisan, de anélkül, hogy a vígjáték könnyű stílusát megfeküdné.

A Vígszinház utolérhetetlenül nagyszerű megint. Gombaszögi Fridából igazán könnyű volt a szivárványos tüzű ékkövet köszörülni. Hegedűs, Csortos, Tanay a legjobbak. De érdemes a színházba elmenni csak azért is, hogy Makay Margitot lássuk. Egy csiszolatlan démonkát játszott, akin nem fog a köszörű. Esetlen volt, kedvesen kellemetlen, naiv és romlott, ostoba és mégis a legokosabb, mert csak ő jutott igazán boldogsághoz. A legszebb színpadi alakítások egyike. Nem lehet elfelejteni.

A darabot Armont és Gerbidon írta és ugyancsak Armont a szerzője Bousquet társaságában A nagyságos asszony táncosá-nak, amely a Magyar Szinházban került sorra. Itt nem démonok nevelődnek, hanem táncosok. De azért itt is démon az az úr, aki a legszebben tudja a tangót és a ti-tut. A nők neki hódolnak, az övé minden lihegő forróság, amely a bokákat táncba sodorja. Mert a tánc, a tánc éltet itt mindent és minél jobban belerészegednek, annál inkább nevetségessé válik a tánc.

Csak az olvasmányaink alapján értékeljük a sok fáradságot és furfangot, amellyel itt a táncot gyilkolják nekünk, akik nem élünk benne a nagy táncjárványban, sok és unalmas egy egész estére. Azt azután, hogy pontosan A gyémántköszörűs mintájára itt is a morál csapdájába akarnak vinni a végén, nem bocsátjuk meg, mert kellemetlenül hat. Azért se megyünk a lépre, ha azon semmi csábító édesség nem ragad, csupán a szerzők lelki szükséglete, hogy jóvátegyék azt, amit a tánc kedvéért felforgattak egy családi otthonban.

Az egy receptre készült két darab közül a második sokkal gyengébben sikerült és a Magyar Szinház ezt a teherkülönbözetet csak fokozta. Egészen becsületesen játszotta, de nem azzal a gyöngyöző könnyűséggel, amely az ilyen darabot is menteni tudja. Csupán Uray volt a címszerepben más és nagyon jól tette, hogy egészen karikatúrát csinált a táncosból. A szerepe is ezt érdemelte és egyúttal mulatságos volt.

Losonczy Zoltán