Egy székely legény elmeséli rabsága történetét.

A szamosujvári kazamatákból, nyolc évi raboskodás után, most szabadult ki Visnyó Imre székely szekereslegény. Nyolc évig nem látta az isten legragyogóbb székely égboltozatát, mert leütötte a falubeli román tanítót, aki szeretőjére szemet vetett. A megszálláskor a román hatóságok revideálták a rabok ügyeit és szélnek eresztették a rablógyilkosokat is, de Visnyó Imrének tovább kellett hordozni a láncot, mert szerelmi féltésében román vért ontott.

Szabadulása után nem állta sokáig a megváltozott világot és felszökött Budapestre. Most itt áll előttem és elmondja rabsága történetét.

- A magyar foglyokat elkülönítették a románoktól, - meséli, - letették őket a pincébe, egy kazamatába összecsuktak vagy tizennyolcat. Enni csak egy ízben adtak napjában, tiszta kukoricából kotyvasztott kenyeret és két éven át folytonosan csak káposztát, Voltak köztünk rablógyilkosok is, akadt olyan is, aki lovat hajtott el, az utóbbi időben az urakat is összecsukták velünk. Most legutóbb is resicai gyárigazgatót zárták közénk, valami Maderspach nevűt, aki a börtönőrök szerint a magyaroknak kémkedett.

Volt köztünk egy szász huszárkapitány is, aki a román hadseregben szolgált, de ráfogták, hogy kém, mert az ezredes tartozott neki százhuszezer leijel.

- A börtönőrök a régi Romániából valók, nagyon gyáván viselkednek, s legkisebb elégedetlenségre katonai segítséget kérnek. Mikor az általános sztrájk volt Erdélyben, a bezárt petroszényi bányászok kissé hangosabban követeltek tisztességes kenyeret, mire egy zászlóalj vonult ki gépfegyverekkel, sőt egy battri tüzért is kivezényeltek.

- A kórházban minden nap meghal két-három fogoly. Természetesen leginkább magyarok, akikre a kegyelmi rendeletet nem alkalmazzák, kitöltetik velük a büntetéseket. A multkor angol urak jártak a börtönben, kihallgatták a panaszaikat, küldtek is szeretetadományokat, de mi csak a hulladékot kaptunk....

Visnyó Imre  sok mindenfélét panaszolt még el a szamosujvári román börtön szenvedéseiből. Sötét képe alakul ki ezekből a román kulturviszonyoknak, melyeknek egyik fokmérője minden államban a börtön-ügy. El lehet képzelni, hogy bánnak a kazamatákban sinylődő testvéreinkkel, mikor az egész ország egy nagy börtön.