Kétszázezer asszony jár kétségbeesve reggeltől estig a füszerkereskedőkhöz, hogy cukrot vegyen s mind azt a választ kapja, hogy: nincs.

Se kocka, se kristály, se nyers. A kisgyerekek nem kapnak teát, a férjek reggeli nélkül mennek a hivatalba, a beteg testi szenvedéseit még a koplalás is sulyosbítja. De a boldogok, akik a kávéházi árakat meg tudják fizetni, most is kapnak kockacukrot a kávéjuk mellé. Miért? Mert a kávés megfizeti az uzsoraárakat s annyi cukrot kap, amennyi jól esik neki.

A nyomorgó, agyonkínzott lakosságtól, a szegény emberektől azonban megint megvonják ezt a közszükségleti cikket, mint annyiszor, mikor a lelketlen árdrágitók nyereségéről volt szó. Cukor most is van, de eldugva, a föld alá, titokzatos rejtekhelyeken, ahonnan csak akkor fog kijönni, ha a konjuktura kedvez neki. Vajjon nem volna megokolt, ha a nyomoruság hiénáit, az uzsorásokat és árdrágítókat dugnák a föld alá, börtönök kazamatáiba?