Annyit jelent ez, hogy a munkásság örökre a létminimumra van szorítva, hasztalan minden küzdelme, nem segít szorgalma és takarékossága sem. Robert Owen már megkezdi kísérletezéseit, de az egyesülési szabadságot csak az 1825-i törvény adja meg, a szakszervezeteket pedig csak újabb félszázad múltán, 1876-ban ismeri el a parlament.

Dickens nem szemlélője, hanem harcosa e küzdelmeknek. Elődei közömbösen mentek el a társadalmi problémák mellett: Riehardson, akit "csak könnyes szemekkel olvashatunk", amint Thackeray mondja, örökké csak egy témát variál: "Tom rossz fiú és tanítójától verést kap, Jack viszont jó és szilvás gombócot kap".

Fielding a Tom Jones-ban kedves szerelmi idill keretében egy csomó egészséges figurát rajzol, így a falusi squire nagyszerű képét, de mélységeket sehol sem érint, Smolett durvább mókái nem egyszer mulattatnak, de ez minden erényük. Sterne-t az irodalomtörténet finom csevegőnek ismeri, de a Sentimental Journey-t inkább dicsérik, mint olvassák.

Elődeitől talán tanult Dickens, de készen náluk nem sokat talált. A londoni rajzok, s a Pickwick első sikerei után hivatást tűz maga elé: mint közvádló lép fel. Követeli az iskola, az igazságszolgáltatás, a válási törvény, a dologházak revízióját, az adósok börtönének eltörlését, szembeszáll a gazdagokkal, védelmébe veszi az elesetteket, a nyomorultakat. "Eresszétek hozzám a szegényeket" - hangzik minden sorából.

Sok hely jut szívében egy különös társadalmi osztály, a "shabby genteel-people", a lerongyolt urak számára is. Legérzékenyebb oldalán támadja meg az angol társadalmat: szembeszáll az álszenteskedéssel, a híres "cant"-tel (bár kivonni magát az általános ítélet alól ő maga sem tudja, s a "cant"-ben kell keresnünk annak az okát, hogy Dickensnél oly alárendelt szerepet játszik az erotika.)

Edwin Pugh a nép apostolának mondja, s a szocializmus számára követeli. Ez a kisajátítás kissé önkényes, mert ha minden szeretete a munkásoké is, a trade-unionizmus ellen nem egyszer nyíltan foglal állást, s hogy az agitátorokról, munkásvezérekről hogyan vélekedett, azt a Hard Times sztrájkvezérének megrajzolásával árulja el. Nem a harc, nem az erőszak az ideálja, hanem a megértés, a megegyezés, a kölcsönös kötelesség teljesítése.

- Az emberiség körül legyetek szorgalmasak - ezt hirdeti. - A közjóval kell törődni: az irgalom, a részvét, megbocsátás, jóakarat a kötelességünk. Az üzletben való iparkodás csak egy csepp a reánk jutott dolgok óceánjában!

Brandes mondja egy helyütt, hogy Maupassant mesterien írja le a "désenchantement de la vie"-et, azt a módot, ahogyan az élet elveszíti báját. Ha Maupassant a "désenchantement" mestere, Dickens az "enchantement"-é. Az élet derűs szeretetét árasztja magából, s vigaszt hoz minden helyzetben. Olyan, mint a "Chuzzlewit" Mark Tapley-je, akinek ajkán mindig ott a jelszó: "Jolly!

Látja az élet bajait, de úgy véli, azokat örömök váltják fel, amelyeknek üdítő emléke erőt ad az új küzdelmekhez. És örömöt, derűs percet tud adni minden bennünk és körülöttünk: egy gyermek mosolya, egyszerű emberek naiv szívjósága, a zöld lomb a fán, a napsugár, amely egy percre keresztültör a ködön...

Ötven éve, hogy az Edwin Drood folytatása abbamaradt, s az ötven év alatt Dickens fénye nem vesztett el semmit, frissessége ugyanolyan, mint akkor volt, amikor Robert Seymour rajzainak kedvéért megírta a Pickwicket. Eleven a mosoly, amellyel elnézően szemléli Micawber, Swiveller, az öreg Dorrit, meg a többi shabby-gentleman sürgését-forgását, lázas tétlenségét.

Eleven a mosoly, amellyel mintha azt mondaná: "Legyetek jók és akkor érdemes élni!" Az élet szeretetét hirdeti ez a mosoly épp úgy, mint a szegények és esettek másik apostoláé, aki a kopott, csavargó abbé szájával hirdeti: "Érdemes élni, hisz hibákkal teli emberek vagytok, akik úgysem lesztek sem jobbak, sem rosszabbak!"