Minden művészi évjáratban akad néhány olyan tehetség, aki a teremtő munka mellett - azzal párhuzamosan - a tanításhoz, oktatáshoz, neveléshez is kedvet érez magában. Ezek a leendő rajztanárok. Nyilvánvalóan erényt kell csinálnunk a szükségből. Művész - szociális és pedagógiai művészet = nevelési kérdés egyesített megoldását kell megkísérelni. De ez is olyan kényszerűség - a művészet terén nagyon sok a hasonló példa - amely nagyon helyes, nagyon megfelelő megoldás okozója lehet.

Réti István ugyanazt mondja, hogy a rajztanár, akiből a négy (főiskolai) évnek nem sikerült egészen kiszárítani a kedvet, a tehetséget és a tanítás mellett a festészetnek is próbál élni, az a megoszlott hivatás áldozata lesz. De nyilvánvaló, hogy egyrészt helytelen irányú rajztanárképzőre, másrészt "félművészre" gondol.

Ami az iskolát illeti: éppen arról van szó, hogy ne lélekölő, hanem szárnyat nevelő legyen. S ami a művészet: van olyan művész, aki számára a tanítás kisebb, vagy nagyobb, tehetséges vagy tehetségtelen növendékekkel való foglalkozás teljesen elképzelhetetlen. Ebből a fajtából rajztanárnak küldeni valakit, bűn volna.

De vannak ép és egész művészek, akiket a gyermeki s az ifjúi lélek, a kicsinyek és a felnőttek oktatása, az ismeretek közlése épp úgy érdekel, mint maga a teremtő munka. Ezek nem lesznek "megoszlott hivatás" áldozatai, ezek nevelnek és dolgoznak, s egyik mesterségük se válik számukra mellékfoglalkozássá, amint számtalan régi és új mesternek nem ártott meg, hogy tanítványokat tartott, kik gyakran állottak olyan messze tőle, mint az iskolás gyerek az átlagos festőművésztől.

Csakis a művész rajztanár pregnáns típusától várható, hogy - mint Réti nagyon helyesen kívánja - minden rendelkezésére álló szellemi és erkölcsi eszközzel igyekezni fog a képzőművészeti kultúra érdekeinek az általános nevelésben érvényt szerezni.

Úgy képzelem, hogy ilyen egészséges, épkézláb, elismert - tehát a félművészet kétségeitől és a félreismerés átkától ment - művész nem csupán egy-egy iskola, de egész város és vidék művészi nevelésének, szellemének középpontja, irányítója lehet, ki nemcsak tudásával, de tekintélye s szuggesztív ereje, művészi példaadása és pedagógiai tehetsége révén is segít majd lassan-lassan azon a valóban kétségbeejtő állapoton, hogy igen jeles lateiner-műveltségű közönségünk is teljesen idegen a művészet világától.

Szóval nem is elegendő magában véve az, amit Réti mond - hogy a rajztanárképzőnek elsősorban művészi jelleme fejlesztendő és domborítandó ki - hanem kifejezetten és határozottan művészi oktatásban kell részesíteni a leendő rajztanárokat, s nem szabad megengedni, hogy tehetség nélkül, pusztán szorgalom és kitartás segítségével végezhesse valaki ezt az iskolát. Specializálni a művészi és a műszaki rajztanárképzést a már említett okokból nem lehet, de nem is szükséges, annál kevésbé, minél inkább vérbeli művészek kezébe kerül a rajztanítás.

Más kérdés az, mit tanítanak a középiskolai rajzórákon, s mit kellene tanítani? Réti szerint a rajztanár dolga a művészi, az esztétikai alapú rajzoktatás, a tér és forma látszati képe megörökítése, azaz megörökítési képességének fejlesztése. Réti ettől az "érdeknélküli", "érzelmi" rajzoktatástól szigorúan elválasztja a hasznossági, a műszaki, az "értelmi" rajzot, szóval azt, amely bizonyos mondanivalók közlésére alkalmas, s helyteleníti, hogy ennek az utóbbinak tanításával is a rajztanárt akarják terhelni.

De nem feledkezik-e meg arról, hogyha maga a rajztanárképzés - ideálisan - teljesen művészi jellegű is, s maga a rajztanár értő és alkotó művész: - a középiskola padjain nem ülnek sem művészek, sem művészi tehetségek? Óriási többségük számára a "tisztán látszati ábrázolás", a teljesen esztétikai alapon felépülő oktatás gyakorlati eredménye mégsem egyéb, mint ismeretek és közlési módok elsajátítása. Réti a képes ábrázolás keletkezésének két folyamatát állapítja meg: "az egyik a látszatból a valóságot, a másik a valóságból a látszatot szűri le".

Csakhogy e megkülönböztetésnek van-e jelentősége ott, ahol a növendékkel szemben művészi követelmények nem érvényesíthetők? Mihelyt az oktatás maga a művész kezében van, meglehetősen közömbös, hogy azokat az átlagos eredményeket, amelyek a tíz-tizennyolc éves gyerekekkel elérhetők, melyik folyamat segítségével éri el. A művészi rajz valóban "az emberi szellem legmagasabb jegyű tevékenységeinek jegyét hordja magán", de attól függetlenül, hogy "érdeknélküli", a szemlélőre nézve ez meglehetősen közömbös.

Ám ettől eltekintve: a középiskolai rajzoktatásnak csak nem lehet a célja ilyen magasrendű produktumok létrehozása? Nem; csak ezek megértésének, méltánylásának közvetítése és megkönnyítése.

Éppen a művész-rajztanár egyik feladata, hogy e tekintetben tévedésben ne tartsa tanítványait, s ha még ha rá is vezeti őket a természet látszati képe alakításának minden érdektől, anyagtól mentes, tisztán esztétikai alapú megrögzítésére, nemcsak tudnia, de tudatnia is kell, hogy bár a folyamat művészi jellegű, az eredmény nagyon természetesen nem az, s nem is lehet az.

Általában: még a legfelső fokon, az érett és kész művészeti produktumainál is oly élesen elválasztható-e a keletkezése kétféle folyamata? Igaz, hogy a technikus, a mérnök, az építész a valóságról szerzett ismereteit veszi alapul, s ezek segítségével szerkeszti rajzait. De nincs-e művész, aki hasonló metódus szerint jár el? Sokkal komplikáltabb a művészi teremtés lelki folyamata, semhogy ilyen egyszerűen elemezhető volna.

Senki nem áll teljesen szűz szemmel a természet előtt, emlékei, ismeretei hol tudatosan, hol öntudatlanul befolyásolják még a vérbeli naturalista, vagy impresszionista festőt is. Sokkal változékonyabb is a természet látszati képe, semhogy minduntalan régebbi - hol fél órával, hol fél évvel előbb szerzett - tapasztalatai segítségére ne szorulna a művész.

Viszont más művész tudatosan és rendszeresen konstruktív adatait teszi munkája alapjává, s a látszatot, a múló impressziót csak segítségül használja. Minden művész számára más jelentősége van például az anatómia, vagy a test csontszerkezete ismeretének. A metódus, s a lelki diszpozíció változatai végtelenek, de a művészi munka értéke tőlük független.

Ilyen szempontból nem lehet oly súlyos tehernek tekinteni, ha a rajztanárnak - mint Réti felpanaszolja - a szorosan vett művészi rajzoktatáson kívül is kell egyet-mást tanítania. Természetes, hogy éppen a tanításnak ez a tárgya tűri meg legkevésbé a merev előírásokat és a túlterhelést.

De a lehetségesen és az elvégezhetőn belül: tisztán a rajztanár hajlandóságától, speciális művészi érdeklődésétől függ, vajon - például - midőn falevelet rajzoltat, megmagyarázza-e az erek vázának szerkezeti jelentőségét, s ebből vezeti le a formákat, vagy egyszerűen elvont formaimpresszió gyanánt szűreti le a diákokkal a levél képét.

Az is a tanár (mindig művészről van szó) egyéniségétől függ, hogy olykor egy építészeti részlettel kapcsolatosan rátereli-e a figyelmet, vagy sem bizonyos szerkezeti kérdésekre, amelyek művészi jelentősége olykor rendkívül fontos. Azt a kérdést, vajon az építészet anyja-e minden művészetnek, nem merném eldönteni próbálni.

Nem is szükséges, hiszen világos az, hogy bármilyen magas művészi követelményekkel lépjünk fel a rajztanárral szemben, azt nem kívánhatják józanul, hogy - amint hajdan, primitív időkben lehetséges volt - egyszerre festő, szobrász és építész legyen.

Bizonyos sokoldalúság azonban - helyesebben szólva: a festő és a szobrász számos mesterségbeli segédismeretének kezelése - valóban elengedhetetlen. S hogy ez nem lehetetlen kívánság, annak legfényesebb bizonyítéka éppen Réti István, aki ebben az egy cikkében is páratlanul sokoldalú tudásról, s ezen felül kitűnő írói talentumról tesz tanúságot. Természetes, hogy ő nem szolgálhat mértékül a rajztanárok átlagához.

Ha azonban Réti István ijesztésül sorolja fel, mi mindent kell tudnia a rajztanárnak: "aktot rajzolni és fejet szénnel, krétával, tollal, ceruzával, egy, két vagy több színben, festeni olajjal, akvarellel, érzéssel vagy érzés nélkül, elméletileg és gyakorlatilag komponálni két vagy több alakkal, földön és égben, szerkeszteni parabolát és ellipszist, látszati képet és projekciókat, ismerje a klinogonális és ortogonális axonometria kabaláit... az emberi és állati anatómiát... a műtörténelmet, esztétikát..." és így tovább: - hát erre nem lehet mást felelni, minthogy bizony e tudományok jelentékeny részének ismerete nélkül rajztanárt, művészt, festőt, szobrászt nehéz elképzelni.

Nem is szólva a mesterség elemi kellékeiről: hát egy ellipszis megszerkesztése lehetetlen kívánság egy festővel szemben? A művészetek történetében járatlan művész valami nagyon épületes jelenség! S a többi ijesztő elnevezés: a távlattan ismerete nélkülözhetetlen segédtudománya a festőnek, a távlattanhoz az ortogonális projekció nélkül alig lehet hozzáfogni, az ábrázoló mértanhoz általában geometriai ismeretek szükségesek. Már most teljesen igaza lehet Réti Istvánnak gyakorlati tapasztalatai alapján abban, hogy nem lehet egy ember vállaira rakni a művészi rajz s a geometria tanítását.

Igaza lehet főként abból a szempontból, hogy ez túlterhelést jelent, mert egyébként nagyon jól elképzelhető, hogy a rajztanítás keretében ismerkedik meg a tanuló azokkal a mértani, aztán távlattani elemekkel, amelyek nélkül bizonyos látszati képek felfogása és megrögzítése alig lehetséges. De ha mindezt nem is tanítja a művész, neki magának tudnia kell.

A művészet története és jelene megszámlálhatatlanul sokféle típust produkál. Vannak, akikből az ösztön elemi erejével robban ki az alkotás vágya és képessége, vannak akik szakadatlan munkával hozzák fel a mélyről kincseiket. Vannak, akikben szinte nem is válik tudatossá zsenijük megnyilvánulásának módja, vannak, akik olthatatlan szomjúsággal kutatják mindazt, ami mesterségük segítségére szolgál, amit elődök és kortársak tanultak, felfedeztek, megállapítottak.

A rajztanár-művésznek átlagát kétségen kívül inkább a tudatos, az érdeklődő, az informált, a művészetek segédtudományait is figyelő típus szerint kell elképzelni. Az ösztönember lehet kiváló művész: a rajztanárnak még tájékozottnak és alaposnak is kell lennie. Különben Réti István egész tanulmányának vezető gondolata a tanárképzés színvonalának emelése.

Hogy ez a nívóemelés ne jelentse a túlterhelés emelését, annak biztosítéka lehet a felesleges tehertételek mellőzése, s a kellő kiválogatás tehetség és olyan hajlandóság szerint, amely a nélkülözhetetlen ismeretek megszerzésének lehetőségét örömmel veszi, s nem tekinti kényelmetlen kényszerűségnek.

Lengyel Géza