(Móricz Zsigmondnak)

Olyan ez a tavaszi tájék
mikéntha őszre járna már;
egészségünkre adja Isten -
váljék e bőven tölt pohár.
Szomorú csillag volt az égen
vér hullt a hosszú harc alatt
feledjük el és kezdjük újra
építeni a házfalat.

Mert bár romokban a világ
remény tán mégis csak akad;
szegény magyar mivel mulasson?
szőjjön hát boldog álmokat.
Terem még bor, jó búfelejtő,
földeden gyászos Hunnia
nincs veszve addig Magyarország,
amig bora van, innia.

Aranykupám szivemre jer
rajzolj egy boldog nagy hazát,
hányszor hallgattam dombok alján
suhogva pengni víg kaszát.
Aratók szivós barna népe
járt ott, míg hullt a napsugár
legénye bronz volt és a lánya
hajlékony, ringó, szép sudár.

Haj! Óceanum zúg most köröttünk
s köny csillog, mint a harmatos
mezőn, ha jő a hajnal fénye
s édes a csönd, szép áhítatos...
nap serken ott a bíbor égen
s élet borzong a holt rögön
s ki por lett Hunnia földedért
átjárja mély, sötét öröm.

S virágba szökken zengve. Forró
metamorfózis, körfolyam
útjain élet lesz a porból
a semmiből élet lesz olyan
törvények nagy parancsa folytán
melyeket ért a föld s az ég:
ébredj! hát ébredj! néma ország
a gyászból és könyből már elég.