Babits Mihály - Költészet és valóság
Élettöredékek
1.
Se látva, se hallva jártam akkor a világot. Egyszer megszólalt az előszobám csengője - még emlékszem, nem akartam megnyitni: mert hisz érdemes-e magamhoz engedni valakit? Nem jobb volna egyedül heverni hosszú napokon át, és leszállani újra a Magányosság fenekére? Mégis megnyitottam, és akkor bejött ő, félénken és szívdobogva jött, mint egy kis diák, egy nagy mappa volt a hóna alatt - mert azzal az ürüggyel jött, hogy a rajzait akarja megmutatni.
- Otthon azt nem lehet, mindig mások lesnek, nem beszélhetnénk fesztelenül: tudja, mint két jóbarát - igazán ne gondoljon semmi mást! Bűn volna távol maradni egymástól, akiknek közel kellene lenniük... Olyan kevés az ember, Istenem! és én tudom, hogy vagyok valaki... hogy tudok lenni valaki magának...
Alázatosan és félénken beszélt, izgatottan leste a szavamat. Félt, hogy elkergetem. És én csakugyan durva voltam hozzá, mert éppen csak ez kellett még nekem! Mikor oly torkig voltam az egész világgal. Semmit sem akartam volna már, csak hogy békét hagyjanak, ne kelljen szólnom semmit, csak amit már ezerszer megszoktam, rendes agglegényéletet, kávéházakat, csak egy pár embert körülöttem, akik már bútorok: halált az életben.
És, sajnos, nem volt szép (bár voltak szépségei) - de engem rabszolgaságban tartott még a Szépség: óh, egyetlen tökéletesség, megnyugvás e földön, a formák megnyugvása! - nekem nem élet kellett. Sok mindent megértem én, s keserű ízét éreztem sok minden irigyelt dolognak - és megvetettem a dicsőséget, nem érte tettem már, hanem ellene, későn jött - és megvetettem a szerelmet, mert későn jött az is - szép asszonyok között nyitott szemmel és hunyt szívvel jártam: csak a szépségük kellett - és kegyetlenül mondtam annak aki alázatosan hozzám jött:
- Nem vagy szép! - És kedvem telt immár, hogy gyötörjem őt, és kiszámítottan mondtam neki:
- Hiszterika! - és néztem hosszan, amint sírt, zokogott hangosan. A kegyetlen Szerelem kezembe adta őt.
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!