Pál II. lev. Timoth, 4, 7.

(Apám emlékének.  1919 dec. 13.)

Apám nem élvezett öreg kort
börtönbe került bűntelen
egy céda, sárbafúlt telen.
Hó nem hullott, a víz törött folt
az utca téres nyilatán
s börtönbe került jó apám.

Egy komor ház fogadta némán
vasrácsos ablakok hada.
Tar ágak közt a szél dala
bukdosott s a kerti vén fán
hegedült titkos szenvedéllyel
s apámra ráhullott az éjjel.

O! szörnyű éj! Nehéz a kárpit
mit lelkekre sző nehéz keze,
embernek hozzá nincs szere
bogozni rojtját. Elsző bárkit
s az ég irgalma védje azt
kit néma sátrában maraszt.

Mert kínját oldó nincsen zárja
a bölcsnek s messze elmereng
az orvos, ha feléje leng
tekintetednek néma vádja.
A lélek napja éjbe forgott
s a fény elhagyta büszke tornyod.

S kéjteli rét nem hatja meg
s mindegy neki ha nap ha éj
parancsnoka a zord szeszély.
Ki lelkének bús rabja lett
nem menti meg sem föld sem ég
míg szól majd a Halál: elég.

*

Már tavasz dalolt a völgyi rónán
s megindultak vizek, szelek,
langy tűz harapta a telet
s kimondhatatlan fényes trónján
a nap rohant az égen át
s bókolt a földön minden ág.

Mert megremeg ekkor a láztól
az erdő alvó szelleme,
mint győztes óriás verte le
a fény az árnyat. Néma vágytól
dobog a kis virág szíve
kit megnevelt az ég vize.

A szürkeségbe színek szállnak
s felgyúl a messzi horizont
mit egykor Isten keze vont
a távol égre láthatárnak:
duzzadva vár a barna rög
s a szarka pajkos dalt csörög.

Zöld tengerek vidám dajkája
mezőébresztő szép tavasz
csak téged vár a vén paraszt
a kis falun s ha földjét vájja
a régi Isten vagy te néki
tán kedvesebb mint amaz égi.

*

A komor ház komor lakója
hallgatva nézett szerteszét
az új tavasznak friss neszét
nem hallotta s a szálló gólya
nem érdekelte fenn az égen
már elfeledte réges-régen.

Két kék szemének tükrös árnya
lappangva bujt a sárga arcon
elhunyt a fény a hosszu harcon
amíg a sorsnak verte szárnya
elfojt a szent olaj a mécsből
s csak halvány láng intett az éjből.

Mint néma váz jött, béna árnyék
manószerű kis tört alak
dühödten ingtak a falak
felém és mintha rémet látnék
csak néztem őt, az én apámat
s a kín rángatta néma számat.

Ó! tavaszi nap, derüs virágok
jó illatok tanyája kert
az év forgása friss lepelt
szőtt szép ajándékul reátok:
őt föld felé alázta görbén
csontjait malmában összetörvén.

Öcsémmel gyakran eltünődtünk
egy fényképén keresve ott
a mosti szánalmas romot
amint zavartalan állt előttünk
és reszketett a kéz s a szó
(ó! váltsd meg őt Mindenható!)

*

Szomorú, kinek ősz fejére
őrültség fon bús koszorút
s legyőzhetetlen zord borút
borít a végzet életére:
s bomlottan dől a sirba le
mit megnyit majd a sors keze.

Isten veled szegény apám
néma rom, szomoru árnyék:
engem a gyűlölt élet vár még
ki elejtett téged vad csatán:
az ártatlanból rózsa lesz majd
s szelid, fehér virágokat hajt.