Thomas Mann új könyve
Évek óta növekvő fáradságot érzek az új olvasmányokkal szemben. Sokszor hónapokig se tudok elolvasni egy vékonyka füzetet. Bizonyos korban az ember már nem szívesen köt új barátságokat, fél az ismeretlenektől és keresi a magányt. Talán ehhez hasonló a betűtől való félelem.
Csüggesztő elgondolni, hogy mennyi fölösleges mondatot írnak le, akik történeteket eszelnek ki bonyodalommal, egész érdekes históriákat és kedélyes környezetrajzokat, melyek nekem - a látás e pillanatában - úgy jelennek meg, mint valami bús elmezavar szüleményei. Mert nem az egyetlent, a fontosat, a nagyot akarják. E nélkül pedig egy kis, kedves írás se születhet meg.
Annál nagyobb ragaszkodással tekintek azokra, akik mindig a célra törnek és igénytelennek látszó munkájuk mögött is ott lappang az élet és a halál gondolata. Thomas Mann ilyen író. "A próza értelme és feladata szememben mindig lelkiismeret volt - írja hexameteres, új költeményében - a szív és a finoman-halló fül lelkiismerete. Igen, a próza nekem erkölcs és zene volt - és így gyakoroltam mindig."
Talán először mondta ki ezt ilyen nyíltan, de az olvasói állandóan érezték. Egyszerű és nemes eszközökkel ható írásaiból erkölcsi nagyság sugárzik, mely fontossá tudja tenni minden észrevételét. Évekkel ezelőtt, hogy megismerkedtem vele és több napig körében időztem, még világosabban kitetszett ez. Soha igazabb és tisztább embert nem láttam.
Közlékeny és tartózkodó, nyájas és mértékes még az egyszerűség modorossága nélkül is, háta mögött immár egy elintézett élet nyugalmával, maga előtt a művész gondjával, mely az életben, az emberek között kietlenül idegenné és társtalanná teszi. Önérzetes és szerény. Ezt mondtam róla: szerény, mert tudja az élete minden pillanatában, hogy meghal.
Ezért művész. A háború elbeszélő művészetének eposzi hömpölygését pár évre meggátolta és akarata ellenére közel hozta a politikához. Közvetlenül a német forradalom kitörése előtt jelent meg erősen időszerűtlen, konzervatív-pesszimista könyve "Die Betrachtung eines Unpolitischen", mely hitet tett a németség szellemi világküldetése mellett, Wagner, Nietzsche és Schopenhauer nevére és számos keserű vitát keltett ellene, otthon is, külföldön is. Azóta az első szépirodalmi munkája, az "Úr és eb" (Herr und Hund), mely alatt az áll, hogy "két idill".
E színleg csöndes, de a mélyén tragikus és pesszimista idillekből Thomas Mann-t, a humoristát és a lírikust ismerem meg. Humorista a szónak abban a legmélyebb értelmében, hogy az élet apró, jelentéktelen eseményeit tragikus figyelemmel kíséri. A flauberti művész, aki fiatalabb éveiben az esendő polgári társadalom képeit rajzolta, túl a negyvenen, egy állatportrét ír, oly szenvtelen tárgyilagossággal és részletező szeretettel, hogy megdöbbenünk tőle. Hőse a kutyája és ő, az úr. Már ez az összefogás is jellemző.
Egy kétéves korcs kopó életét látjuk, melyet a gazdája tíz márkáért vásárolt meg, a kedvteléseit és a képességeit, szenvedését az állatklinikán és az unalmát, a végtelen, leírhatatlan, hosszú-hosszú állati unalmát. "...Egy pillanatig bandzsító szemmel fekszik az oldalán, mintegy holtan. Aztán fölkel és megrázza magát. Úgy rázza meg magát, mint csak a fajtája tudja, anélkül, hogy tartania kellene az agyrázkódástól, úgy rázza meg magát, hogy csattog és zörög, hogy a fülei az állkapcái alá csapódnak és a pofahúsa fölrebben a fehéren villogó szemfogairól.
És aztán? Aztán mozdulatlanul áll a színen, merev magafeledkezéssel, tulajdonképpen sejtelme sincs, mihez kezdjen. Ilyenkor valami külsőleges dologhoz folyamodik. Fölmászik a tornácra, az üvegajtóhoz megy és hátracsapott füllel, valódi koldus-ábrázattal tétovázva fölemeli egyik elülső lábát és kapar az ajtón -." A 137 oldalas elbeszélésben nem történik több. De milyen megrázó az állat e hétköznapi sejtelme.
Az úr figyeli az ebet és - önmagát, éppily pontossággal, éppily kegyetlenséggel. Hasonló a másik idill is, melyben Thomas Mann, a prózaíró először fordul a vershez, szabadon folyó, széles hexameterekben írja meg a kisleánya születését, csecsemő-mozdulatait, evését, fürdését, fogzását, spanyolbetegségét, fültőgyulladását, keresztelőjét s az apát, aki szertartásosan, minden élet bús hiábavalóságát érezve, áll a középen. A líra és a humor olvadékony anyaga remek vegyületet alkot.
Boldognak ítélem Thomas Mannt, a művészt, ahogy a fiatalkorának tragikus életérzését ilyen hiánytalanul át tudta menteni a negyvenes évek mezsgyéjén, a líra és a humor alakjában. Az egykori nemes bor rózsa-ecetté vált. De érezni rajta, hogy milyen bor volt az őse: most is illatos és erős.
Kosztolányi Dezső
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!