Szózat

Hazám! Az üszkös, mély sebek
Meddig buzognak még? S a hab,
Mely ajkaidról csepegett,
Testedhez, óh, meddig tapad?

A mérték, jaj, mikor telik
Teljessé? Sorsod haragos
Ostorai meddig verik
Véresre hátad? Aranyos

Ajkaival az isteni
Derű mikor csókol szíven?
A kínok néma kövein
Meddig heversz mezítelen?

Jaj, ne kérdezd a bús jövő
Titkát! A néma függönyök
Mögött tőrt rejt a kék redő
S a parton koponya görög.

Zöld sás közt hulla imbolyog
A kék vízen. A rombadőlt
Házak közt vadul sompolyog
Az éhség s tigrisként üvölt.

Nincs kín, mely véres körmeit
Ne vágta volna elgyötört
Húsodba. Gyilkos tőrbe vitt
Sorsod s ezer darabra tört.

Szép testedet falánk kutyák
Marcangolják. Bús végzeted
Szemétdombján heversz s kivájt
Szemed nem lát többé eget.

Jaj, mért rohantál botorul
Vesztedbe? Szárnyaid konok
Örvénybe hurcoltak s vadul
Húzott alá az éh-torok.

Óh, Hunnia! - Mit domború
Egében végzet valaha
Kimérni gondolt, szomorú
Vállad, mint kettős oszlopa

A borzalomnak, egyedül
Magára venni, sohasem
Késett. - Jaj, ígyen idvezül
A bűn, mely parazsat terem.

Így roskad össze holt tövén
Minden, mely átok közt fogant.
Ihol a nagy vesztés helyén
Ácsolják már a ravatalt.

Dögszagra gyűl a szomjazó
Vércse. A hímfarkas sötét
Torka üvölt. Feljül maró
Vihar szórja kemény dühét.

Aranysziklái közt a sors
Szava harsog. A partrament
Tenger dörögve fut habos
Hullámain s tusázva reng.

Sarkaiban indul a föld,
A bús anya. A haragos
Mindenség mély szava üvölt
Az űrben. Legott tarajos

Mennykövek légiója hull
Rendre. A vesztés keserű
Fájdalmát érzi s elborul
A menny, a csillagveretű.

Hazám! Az irtózat komor
Percében múljék el kevély
Gőgöd s mint lángoló bokor
Hamvadj el vétkeid tüzén.

A gyásznak durva köntösét
Borítsd magadra. Végtelen
Kínod ezer nyitott sebét
Ne lássa meg kiváncsi szem.

S ha halni kényszerítenek
Gyilkosaid, - mint néma tölgy
Zuhanj alá a fergeteg
Alatt, mely koronádra tört.

Óh, Hunnia, - vagy volna még
Ereidben buzogni vér?
S fordúlna még az érckerék,
Mely hurcol szárnyas tengelyén?

Úgy tél múltán, mint csonka tönk,
Mely elhullván a néma part
Sziklán új sudárba tört:
Vesszőidnek feszíts ugart.

Terhét váltja az asszú föld
Esztenden. Holdra hold telik.
Virágot hajt a barna völgy
S friss lombbal tölti kertjeid.

Megtisztulván a fájdalom
Padján, tiéd a dús malaszt,
Mely éltet. - Derülj hát, fajom!
Istenkéz óv s kínál vígaszt.