Az utóbbi időben csillagászati megfigyelésekkel igyekeztek eldönteni, hogy a napsugárzás erőssége változik-e és hogy ez a változás milyen összefüggésben van a napfoltperiodusokkal. A vizsgálatokból egyrészt kitünt, hogy a bolygókra vonatkozó fotometrikus mérések szerint a sugárzás erősségének változása 1%-nál kisebb, másrészt azt találták, hogy a Mars sarki jégtakarójának nagysága a napfoltperiodusokkal párhuzamosan változik, még pedig oly módon, hogy foltminimumkor a legnagyobb.

Minthogy a napsugárzást a légkörben számos tényező módosítja, kérdéses, hogy a sarki jégtakarónak ez a viselkedése, a mely egy jégkaloriméter köpenyéhez hasonlítható, a mellett szól-e, hogy napfoltminimumkor a sugárzás erőssége a leggyengébb? Addig is, míg ez a kérdés eldönthető lesz, nem érdektelen annak a megvizsgálása, hogy a Föld sarki jégtakarója hasonlóképpen viselkedik-e?

A közvetlen megfigyelés lehetetlen lévén, csak a sarki jégtakaró növekedésével kapcsolatos jelenségekből vonhatunk következtetést, és pedig a jéghegyek számának változásaiból. Kétségtelen ugyanis, hogy ha a sarki jég a rendesnél nagyobb mennyiségben képződik, akkor a jéghegyek a szokottnál nagyobb számban és alacsonyabb szélességeken jelennek meg.

Valóban megfigyelték, hogy bizonyos esztendőkben, az ú. n. „jégévekben”, az Antarktison a jéghegyek és jégmezők óriási tömegben jelentek meg és ha ezeknek dátumát a napfoltminimumokkal összevetjük, azt találjuk, hogy azokkal nagymértékben egybeesnek. Ugyanis a mult évszázadokban a következő „jégéveket” figyeltén meg: 1834, 1840, 1844, 1850, 1856, 1867, 1879, 1892; a napfoltminimumok időpontjai pedig a következő: 1833,9, 1843,5, 1856,0, 1867,2 1878,9, 1889,6.

Vagyis hat napfoltminimum közül öt egy-egy jégévvel pontosan összevág és így, ha tekintetbe vesszük, hogy vulkanikus és szeizmikus hatások is előidézhetik a jéghegyek tömeges megjelenését, bebizonyítottnak látszik, hogy a sarki jégtakaró a Földön éppen úgy változtatta nagyságát, a mint azt a napfoltperidosokkal kapcsolatban a Marson megfigyelték.
Szolnoki Imre.