Shaw-nak van egy gyilkos mondása a középosztályról: "Egy mérsékelten becsületes ember, akinek mérsékelten hű a felesége, akik mindketten mérsékelten hisznek és egy mérsékelten egészséges házban laknak - ez a középosztály végeredményben". Ha már most íróinkat ehhez a középosztályhoz való viszonylatukban akarjuk szemléltetni - és a mi egész irodalmunkra nézve ez a kapcsolat a döntő, mert hiszen az alsóbb és felsőbb osztályokkal alig áll viszonylatban - akkor ezt így érzékeltethetjük:

A középosztálybeli házaspár együtt ül mérsékelten intelligens társaságával, mérsékelten ízléses szalonjában, amikor betör közéjük Wilde Oszkár és a család legféltettebb kincseivel, a törékeny porcelánokkal és kristályüvegekkel a legvakmerőbb labdázásba fog. És mire a nézők rémülete és ámulata a tetőpontra hágott, az ügyes zsonglőr-mutatványnak vége, minden sértetlenül ott áll a helyén, ahol volt.

Wilde után Shaw jön, artistának nem kevésbé ügyes, de nem zsonglőr, hanem céllövő és nem mulattatni jött, hanem széjjelkergetni a társaságot és hátborzongató biztossággal lövi cserepekké széjjel a fejek fölött a legdrágább műkincseket. És végül megjelenik Chesterton, aki megérteti az emberekkel, hogy milyen frivol játék zsonglőrösködni és milyen Isten és ember ellen való vétek széjjellövöldözni azokat az értéktárgyakat, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy stabilan álljanak a helyükön és hogy széppé, vonzóvá és emberivé tegyék az életünket.

Chestertonnak Wilde számára nincs sok szava. Vele ő sem vitatkozik. Wildenek arra a híres mondására, hogy a napnyugtának nincsen értéke, mert nem tudunk megfizetni érte, azt jegyzi meg: de meg tudunk fizetni érte, avval, hogy nem vagyunk Wilde Oszkárok.

A világ igazi nagy szépségei iránt érzéketlenné tevő önimádással szembehelyezi a világ szépségei felett érzett gyermekes hála önfeledtségét. És evvel a wilde-i álláspontot elintézi. Shaw-val azonban kemény vitái vannak. Ők tényleg ellentmondanak egymásnak. Ha az egyik fehér, akkor a másik nem lehet más, mint fekete.

Ha az egyiknek igazat adok, akkor a másikat, mint képtelen tévedést vissza kell utasítanom, mert Shaw vallástalan - Chesterton ortodox katolikus, Shaw determinista - Chesterton a szabad akarat hívője, Shaw szocialista - Chesterton liberalista, Shaw autokrata - Chesterton demokrata, Shaw halálra ítéli a családot - Chesterton a családot glorifikálja. Shaw a jövendő szupermenje számára követel egy új világot - Chesterton a mai átlagember számára akarja szebbé és jobbá tenni ezt a világot.

Shaw nem sokat tart a vallásokról. Nem tartja őket ma már tényleges ható erőknek. "Hogy mit hisz egy ember, nem a vallásából állapítható meg, hanem azokból a föltevésekből, amelyek szerint rendesen cselekedni szokott". A vallásos testületeket pedig a pótrendőrség egy fajtájának tartja, amely a szegények lázadó kedvét alamizsnákkal tompítja "és az áldozatokat mérhetetlen és jutányos boldogság reményével nyugtatja és vigasztalja, amely a másvilágon vár reájuk, mihelyt a gazdagok szolgálatában e világon idő előtt agyondolgozták magukat."

Ez ugyanaz, bár tömörebb és szellemesebb formában, amit minden szocialista agitátor szokott erre nézve hirdetni. Shawnak igazán vallási és filozófiai kérdések nem fekszenek. Fölényesen gúnyolódik ugyan az angolok metafizikai érzéketlenségén és híres nyíltságával köztudomásra hozza, hogy saját magát nagy filozófusnak tartja: "hogy olvasóim előtt világossá tegyem, hogy mit jelent az, hogy filozófus, csak annyit mondhatok, hogy én filozófus vagyok" - mi nem osztozhatunk véleményében.

Mert ugyanabban az írásában bölcseletének kvintesszenciájaképpen kijelenti, hogy egy filozófusnak nem szabad, hogy meggyőződései legyenek, mert mint Nietzsche mondja: A meggyőződések börtönök. Ez azonban tiszta antifilozófia, mert az emberiség gondolkodásának története semmi egyéb, mint emberfeletti küzdelmek leírása meggyőződésekért. És ez a bölcselet végeredményben azt mondja, hogy mindenkinek lehet filozófiája, csak a filozófusnak nem.

Chesterton erre vonatkozólag azt állítja, hogy egy embert illetőleg a legfontosabb és legpraktikusabb kérdés mindig az lesz, hogy mi a filozófiája. A szállásadó nőnek éppen olyan fontos, hogy ismerje bérlője meggyőződéseit, mint egy hadvezérre nézve, hogy ismerje a vele szemben álló ellenség világfelfogását.

Csak a huszadik században, a nagy forradalmi korszak dekadens stádiumában, lett általánossá az a felfogás, hogy nem fontos, milyen valakinek a filozófiája. Most mindenki csak a detailok iránt érdeklődik és az egészet elveszti szeme elől. "Megforgathat és kimutathat millió dolgot, de nem szabad rátalálnia arra a sajátos dologra, amelynek univerzum a neve, mert ha erre rátalál, akkor vallása lesz és vége van. Minden fontos - csak a mindenség nem fontos."

Chesterton sorra veszi a modern filozófiai tanokat és kimutatja róluk, hogy tulajdonképp ki akarnak valahogy bújni a főkérdés: a mindenség és az ember problémája alól. Így tesz az a szkepticizmus, amelyet H. G. Wells "Kételyek a szervről" címen szólaltatott meg. Ez groteszk alázatossággal mond le arról, hogy az ember az igazságot kutassa, hiszen a gondolkodás szerve ellen támaszt kételyeket, az agyvelőben sincsen többé bizalma.

Ez az a gondolat, amely megbénítja a gondolatot és amely ellen a harcos egyházak keresztes hadjáratokat hirdettek és inkvizíciókkal üldözték. Ez nemcsak a vallás, de az ész összeomlása is, mert "Mindkettő azonegy ős tekintélyi elv gyermeke. Mindkettő bizonyítási módszer, mely maga nem bizonyítható."

Az evolúció tanának végső konzekvenciája, hogy: "Nincs semmi, ami tényleges dolog volna. Legfeljebb egy dolog van és ez a mindennek és a valaminek örök folyása", - szintén a gondolkodás apagyilkos gyermeke, mert "az ember nem gondolkozhat, ha nincs tárgy, amiről gondolkozzék". Éppen ilyen gondolatirtó ennek a tannak az emberi eszmékre alkalmazott változata, amely így szól: "Ami igaz az egyik században, az helytelen a másikban". Ezen az alapon azonban a jelenről és a jövőről egyáltalán nem gondolkodhatunk.

A pragmatizmust sem kíméli, noha ő maga is ennek a módszerein tanult. A pragmatizmus azt tanítja, hogy az embernek parancsoló szüksége hinni bizonyos dolgokban, tehát ne törődjön avval, hogy igazak-e vagy sem. De ilyen parancsoló szükség éppen abban hinni, hogy amit hiszünk, az igaz.

Végül szembe kerül Shaw Schopenhaueren és Nietzschén nevelt voluntarizmusával, aki a racionalizmus zsákutcájából úgy próbál kimenekülni, hogy az akaratot elválasztja az észtől és az akaratra bízza rá magát, mondván, hogy a cselekvés rugója az akarat. Ez azonban egy egyszerű pszichológiai tény, amit senki sem von kétségbe.

Erre még nem lehet filozófiát alapítani, mert hiszen minden cselekedet akarattól származik és így nem tudok közöttük különbséget tenni. Aki tehát az akaratot azért dicsőíti, mert belőle származnak a cselekedetek, annak tulajdonképpen teljesen közömbös az, hogy mit akarok. Ezért nem állhat meg Shaw-nak az a tétele, hogy egyetlen cselekvés sem bírálható el jónak vagy rossznak, ha elválasztjuk a mögötte álló akarattól, például a gyilkos gyújtogató tettei, melyek őt megbecstelenítik, egészen hasonlók azokhoz, amelyek egy harcost hőssé avatnak.

Világos, hogy a gyilkos és a hős tettei többek között abban is teljesen megegyeznek, hogy egyformán az akaratból erednek. Itt még nem lehet közöttük különbséget tenni. A különbség ott kezdődik, ahol azt vizsgáljuk, hogy mire irányult a cselekvés. A cselekvés irányának szabad megválaszthatása, más szóval: az akarat szabadságába vetett hit a feltétele minden morális értékelésnek, de egyúttal minden cselekvőképességnek is. Mert a determinitásnak azt kell vizsgálnia, hogy mit akar és ez maga a habozás. A szabad akarat hívője azt vizsgálja, hogy mit akarjon és ez maga a tettrekészség.

Chesterton, mindezen vizsgálatai alatt elfogadott alapnak tekinti azt, hogy "kívánatos az életnek aktivitása, kívánatos a festői és költői kíváncsiságtól duzzadó élet, olyan élet, mint a minőt a nyugati ember mindig áhított". Akik nem kívánják az életet, azok számára nincsen mondanivalója. De azoknak, akik ebben egyetértenek vele, úgy megmutatja a modern filozófiák karambolját "mintha léghajóból figyelnének egy kikerülhetetlen vonat-összeütközést".

De felfedez számukra egy más filozófiát, amely igazi gyökere az energiának és az egészséges erkölcsnek: az ortodox katolikus vallást. Chesterton gyakorlati életbölcseletnek fogja fel a katolikus teológia tanításait, azok hasznosságát vizsgálja és észokok alapján fogadja el őket, mert úgy találja, hogy a legliberálisabb, legdemokratikusabb és legderűsebb filozófiát tartalmazzák. Az ő vallása tehát valójában az ember méltósága és az élet szeretete, a kereszténység - a filozófiája.

Chesterton liberális demokratizmusával éles ellentétben áll Shaw autokrata szocializmusával. Igaz, hogy Shaw Jevonstól tanult közgazdaságtant és nem Marxtól, igaz, hogy fabianista, tehát a legposszibilisabb szocialista társaság tagja, igaz, hogy ő írta "A szocializmus illúziói"-ról szóló tanulmányt, amelynél kijózanítóbb igazságokat a szocializmus halálos ellenségei sem vágtak soha az arcába - döntő kérdésekben, mégis csak szocialista.

A társadalmi reformok főirányát mégis a magántulajdon fokozatos megszüntetésében és a termelés és elosztás fokozatos szocializálásában látja. Chesterton szerint pedig a magántulajdon ugyanazt jelenti az átlagembernek, amit a művésznek az ő művészete: teremtőerejének egyetlen lehető megnyilvánulását. Az egyszerű ember kertjét beülteti, vagy a házát kipingálja, ahogy a költő szonettet farag, vagy a művész a napnyugtát festi.

Úgy kellene, hogy minden embernek legyen valami tulajdona, amit úgy formálhat saját képmására, ahogy a művész és az Isten is a saját képmására alkotja meg azt, ami a legsajátabban az övé. A magántulajdon tehát a demokrácia művészete. Chesterton hozzáfűzi azonban, hogy a tulajdon fogalmához tartozik az, hogy határai legyenek.

"Éppen úgy negációja a tulajdonnak az, hogy egy állam összes farmjai Sutherland hercegéi legyenek, mint amennyire negációja volna a házasságnak az, ha összes nőinket ő bírná háremében." Itt azonban meg kell jegyeznünk, Chesterton nem közgazdász és így nem veszi észre azt, hogy ha a magántulajdonnak határai vannak, úgy azok nem mennyiségi, hanem minőségi természetűek.

Shaw szocialista és így természetszerűleg nem demokrata. Szerinte: "az emberek nagy tömegeire nézve a magántulajdon okos eltörlése nem fog egyebet jelenteni, minthogy ellátás, ruházkodás, lakás és kényelem dolgában sokkal több fog a rendelkezésére állani, mint azelőtt, ellenben idejükkel és helyzetükkel nem fognak többé olyan szabadon rendelkezni."

Azaz: mások fognak vele rendelkezni. Ez egészen nyílt atyáskodó autokrácia. Chesterton szembeszáll evvel a Platón óta folyton visszatérő ideával, amely bölcsekre és tudósokra akarja bízni az emberek kormányzását. Vannak dolgok, amiket az emberek maguk szeretnek elintézni. Ha jól, ha rosszul, de maguk akarják például szerelmes leveleiket írni, orrukat kifújni, mátkájukat megválasztani.

Lehetnek emberek, akik tudós orvosokkal akarják menyasszonyukat kiválasztatni és talán szakavatott dadákkal az orrukat kifúvatni, de az emberek általában mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy ezeket maguk intézzék el. Éppen így ragaszkodnak ahhoz is, hogy önmaguk felett önmaguk rendelkezzenek, más szóval, ha jól, ha rosszul, de maguk részt akarnak venni a kormányzásban. Ez Chesterton liberális, demokrata álláspontja.

Shaw a családot éppen olyan menthetetlennek tartja, mint a magántulajdont. "A házasság, vagy a szerelmi alapon összeverődött monogámiának bárminő formája végzetes a nagy államokra nézve, mert tilalom alá veti az embernek, mint politikai állatnak ésszerű tenyésztését." Így intézi el a családot az állam szempontjából, az érdekeltekéből még sokkal kegyetlenebbül. "Az otthon a leány börtöne s az asszony dologháza."

Chesterton ellenben azt vitatja, hogy a család a leganarchisztikusabb intézményünk, amelynek finom és bonyolult belügyeibe az állam nem tud beavatkozni és abnormális esetektől eltekintve, felesleges és káros is volna a beleavatkozása. "Ha egy bébi sír a holdért, a rendőr nem tudja neki a holdat megszerezni, de elcsitítani sem tudja a bébit." Ha igaz volna, hogy az állam összeütközne a családdal - az állam húzná a rövidebbet. A család ősi és anarchikus intim közösségére a kormányzás típusának alig van befolyása. 

Ami pedig azt illeti, hogy az otthon börtön vagy dologház, arra azt válaszolja, hogy az otthon az egyetlen hely, amely meg tud valamit menteni abból az ősi álomból, hogy az ember sokoldalú és mindentudó legyen és ezt a lehetőséget a nők számára menti meg. "Az otthonon kívül a világ egész sereg megszorítás, keskeny utak hálózata, monomániákusok tébolydája."

A férfitől a világ "legjavát" akarja, amit úgy is szoktak kifejezni, hogy a varga maradjon a mesterségénél. A specializálódásnak ez a parancsa minden börtönnél szűkebb és szigorúbb. De hogy lehet börtönről, szűk és megszorított tevékenységről beszélni, ahol a nő szakács és meseköltő, orvos és pedagógus, varrónő és királynő és még ezerféle egy személyben?

Shaw belső ellentmondásai közül való az is, hogy lebecsüli az embereket. Folyton prédikál nekik, de tulajdonképp javíthatatlanoknak tartja őket. Az ő gondolkodásában furcsa házasságra lépnek a szocialista gazdasági tanok Nietzsche "übermensch" eszméjével. Csakhogy nála a "szupermen" nem a tömegemberek "gyáráru"-jából időnként kiváló felsőbbrendű embert jelenti, hanem az emberi fajnak szelektálás útján tenyésztendő magasabbrendű generációját.

Ezt a faj ellenállhatatlanul érvényesülő törvényének tartja, amely útjából el fogja takarítani a magántulajdont és a házasságot, valamint a többi gátló intézményeket és nézeteket. A mi demokratikus intézményeinket kényszerűségnek mondja, amely azért állott be, mert a despotikus és oligarchikus uralmak felsőbbrendű embereket tételeznek fel a polcokon s miután ezek nem bukkantak fel mindig a kellő pillanatban, a nép követelésének engedve demokráciákban élünk.

Az emberek, ha pápát vagy királyt kénytelenek szolgálni, akkor vigasztalásul hitcikkellyé emelik azok csalhatatlanságát, éppen így, ha a majoritás uralma alatt állanak, akkor Voltaire szavaival: "Monsieur Tout le monde"-ot teszik meg pápává. Ez azonban csak önámítás és sovány vigasz, de semmi esetre sem tapasztalt csalhatatlanság.

"Tudományos tény, hogy a majoritásnak, ha még oly buzgón kívánja is a régi visszaélések reformálását, még sincs soha helyes nézete az új fejlődési stádiumok felett, és még kevésbé alkalmas arra, hogy azokon áthaladjon." "Bár könnyű minoritásban lenni, anélkül, hogy az embernek igaza volna, de abszolúte lehetetlen majoritásban lenni úgy, hogy az embernek a legújabb szociális kilátásokra nézve mégis igaza legyen."

Evvel az embert lenéző, szupermenekkel és jövendő világrendekkel operáló szociálpolitikával szemben, Chesterton "nem azért harcol az emberért, mert az olyan nyomorult, hanem azért, mert az olyan fenséges". Az ő szemében a normális, a közönséges ember, az a legfelsőbbrendű ember, akihez az egész világot hozzá kell idomítani. A mi modern reformereink az ő reformterveikhez akarják hozzáfaragni az embereket.

Mindegyik az egyszerű ember hitét, meggyőződését, örömét, kedvtelését, hagyományát és szokásait akarja megnyirbálni. Készek volnának mindent lefaragni és legyalulni róla, hogy kényelmesebben beleférjen teóriáik skatulyáiba. Lehet, hogy reformokra van szükség, de másutt kell megfogni a dolgot.

Ha a mi intézményeink, kormányzataink, filozófiáink és összes vívmányaink beleütköznek a közönséges ember ideáljaiba - úgy az annál rosszabb rájuk nézve. "Minden intézmény aszerint ítélendő meg, hogy megfelel-e a normális testnek és léleknek".

Így állanak egymással szemben Shaw és Chesterton a világfelfogások világháborújában. Mindegyik a maga eszméit tisztán és világosan képviseli. Ha végignézzük, hogy mit írt fel az egyik és mit írt fel a másik lobogójára, úgy azt is észre kell vennünk, hogy a jelszavak ama végeláthatatlan harcában, amely egész Európában folyik, milyen kusza felírású zászlók lengedeznek. Itt a szocializmus mellé annak örök ellentétét, a demokráciát írják és a kereszténység mellé annak kicsúfolását: a liberalizmus letörését. Lehet-e más, mint káosz ott, ahol káoszt írnak a zászlókra.

Sós Aladár