Az elkövetett igazságtalanságok jóvátételét, a neuilly-i szerződés revízióját pedig csak úgy remélhetjük, ha Angliában és Amerikában állandóan ébren tartjuk a magyar kérdést, ha a brit és amerikai köztudatba átmegy annak megismerése, hogy a normális gazdasági élet Európában mindaddig nem állhat helyre, míg négy millió magyar idegen uralom alól kénytelen Magyarország felé gravitálni, míg Magyarország olyan határok közé van szorítva, amelyek életlehetőségét veszik el.

A felvilágosításnak ezt a munkáját vállalta magára Ignotus röpiratával, a "szétdarabolt Magyarország"-gal, amelyet egy amerikai magyar business man, a New York-i William Borsódi felhívására írt.

Mint a kiadó előszavából kitűnik, a röpirat azóta sok ezer példányban jutott el az amerikai közvélemény irányítóihoz, a szenátus és kongresszus politikusaihoz, az egyes államok kormányzóihoz, a magas rangú bírákhoz, s a nagy lapok kiadóihoz. S ha azok, akikhez Ignotus kis munkája eljutott, csak egy órát szenteltek elolvasásának, olyan tényekkel és adatokkal ismerkedhettek meg, amelyek eddig gondosan leplezve voltak az amerikai közvélemény elől, s e tények és adatok birtokában revideálhatták a magyar kérdésről alkotott ítéletüket, új, páratlan és igazságos véleményt alkothattak.

Aki ismeri a problémáknak azt a bonyolult komplexét, amelyet magyar kérdésnek szoktak nevezni, csak az tudja felfogni, milyen nagy feladat ezt a komplexumot egy vékony - mindössze tizenöt oldalas - füzetben összefüggően, áttekinthetően, mégis minden oldalról megvilágítva úgy ismertetni, hogy a tizenöt oldal drága sorai közé egyetlen egy felesleges se kerüljön, viszont semmi lényeges ki ne maradjon, az idegen olvasó érdeklődését, türelmét egy pillanatra se veszítse el. Valóban Ignotusnak, a publicistának és Ignotusnak, a belletristának tudása, alapos ismeretei, írói lendülete és bölcs ökonómiája, önmegtartózkodása kellettek ehhez a feladathoz.

A főszempontot, amely a megírásnál vezette, önmaga állapítja meg az első sorokban: miután Európa egy kis részének ügyeit kívánja ismertetni az amerikai olvasóval, nem szabad nagyon elmélyednie a részletekben, amelyek ugyan az ügyre nézve igen fontosak lehetnek, mégis fárasztanák az elfoglalt és nagyon igénybe vett amerikai olvasót, akinek jóindulatú érdeklődését kívánja felkelteni Magyarország sorsa iránt.

- Ez az érdeklődés - írja Ignotus - bizonyára nem fog elmaradni, hisz az amerikai polgárság, amely a közügyek számára a maga egészében hozzáférhetőbb, mint az európai, valószínűleg már ismeri a magyarországi nemzetiségek közti viszályokat, ha máshonnan nem, a tót kivándorlók révén, akik az utóbbi néhány évtized alatt csoportosan keltek át az Óceánon.

Az a kép, amelyet az amerikaiak számára e csoportok egyike-másika festett, aligha lehetett kedvező. Annál meglepőbb tehát, ha épp azért kérünk érdeklődést Magyarország és a magyar nép számára, mert - Amerika tradícióinál fogva valóban az igazság és szabadság védője és mert nem régiben egy ma már teljes akcióban lévő liga alakult Amerikában, amely az elnyomott népeknek megvédését tűzte maga elé célul.

- Mert a magyar - folytatja Ignotus - egyike az állítólag felszabadított Európa elnyomott népeinek és most, amidőn a rajta elkövetett erőszakot a kényszerű béke legalizálni fogja, ügyét odaviszi az emberiség ítélőszéke elé, amelyet az Egyesült Államok közvéleménye képvisel.

Az elnyomott magyarság a Nyugathoz, a Nyugat Ügyvivőjéhez, az Egyesült Államokhoz kiállt segítségért, megváltásért, mint hetven év előtt a nagy Kossuth Lajos idejében, aki oly nemes fogadtatásra talált az Egyesült Államokban.

A húszmilliós Magyarországnak, amely 1867-ben nyerte vissza évszázados függetlenségét, a kétmilliós Horvát-Szlavónia beszámításával - bár hat, vagy hétféle nemzetiség lakta - hivatalosan és politikailag majdnem tisztára magyar jellege volt, s ha a szociális viszonyok nem is voltak kedvezőek, a nagybirtok, a bankok és a közigazgatás hibái épp oly súlyosan nehezedtek a magyarokra, mint az idegen nyelvűekre.

A történelmi Magyarország nem hasonlítható a pókhoz, amely tíz évszázadig ül hálójában és lesi prédáját. Magyarország másajkú részét nem apránként igázta le századok során egy kisebb, színmagyar Magyarország, hanem a mai Magyarország osztatlanul és egészben tartotta fenn magát ezer éven át és az ország magyar jellegének kifejlődése épp oly természetes volt, mint napjainkban Észak-Amerika angol jellegének.

A röpirat ezután utal a török hódoltságra, amely századokig súlyosodott az országra, s megtizedelte a magyarságot. Az ország mai idegen nyelvű lakosságának ősei e korszakban vándoroltak be, védelmet keresve a törökökkel szemben és nagyon természetes, hogy e gyarmatosok és menekültek, akik menedéket találtak e vendégszerető országban, életmódjukban a meglévő viszonyokhoz alkalmazkodtak.

A letelepedés nem történik olyan élesen elhatárolt és zárt nyelvterületeken, amelyek a szétválasztást, elkülönítést súlyos igazságtalanságok nélkül lehetővé tennék, s még a zártabb nyelvterületeket is nagyobb magyar szigetek és korridorok szakítják meg, amelyek összekötik azokat az ország szívével. Még Renner is, aki tíz év előtt Rudolf Springer álnéven könyvet írt arról, hogy miként lehetne legjobban megoldani Ausztria-Magyarország nemzetiségi problémáit, távol állott attól, hogy területi felosztást javasoljon, hanem ehelyett egy matrikulációs rendszert proponált.

Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy a magyarok nem siettek felosztani országukat autonóm területekre, annál is kevésbé, mert egy pillantás a térképre, mindenkit meggyőzhet, hogy az egyes részek oly szoros kapcsolatban állnak egymással úgy földrajzilag, mint gazdaságilag, hogy egymás nélkül egyáltalán nem élhetnek. Épp ezért a területi felosztás, ha még oly igazságos lenne is, nagyon súlyos gazdasági és kereskedelmi állapotokat teremtene. Földrajzilag az ország zárt egység, amelyet erdőborította hegyek, vízválasztók öveznek.

A hegyek lejtőiről a folyók nemcsak hogy az országba, de egyenesen az ország közepe felé sietnek. Budapest, mint a sejt nucleusa centrális helyzetet foglal el, s így oly természetes fővárosa az országnak, hogy az is maradt, bár sokszor kísérelték meg, hogy az államélet főaktusait nyugatabbra fekvő városokba, mint Székesfehérvárra és Pozsonyba koncentrálják. Erdély, amelyet magyarok, szászok és románok laknak, s amelyet románok lakta terület határol kívülről, kétszer volt független, s kétszer csatlakozott később ismét önként, külső kényszer nélkül Magyarországhoz.

Természetesnek látszana, hogy a magyar határvidékek lakói a szomszédos államok felé gravitálnak, ahol fajtestvéreik uralkodnak, - pedig a gyakorlatban nincs így. Dacára az erős irredenta agitációnak, amelyet a háború előtt Magyarország különböző nemzetiségei közt folytattak, erősen kétséges, hogy ma e nemzetiségek közül bármelyik is, ha sorsát népszavazás útján maga dönthetné el, teljesen és végleg elszakadna Magyarországtól és Csehország, Szerbia, Románia, vagy Oroszország karjaiba vetné magát.

Magyarország háború előtti nemzetiségi politikájával foglalkozik ezután Ignotus, s bár a történt hibákat nem kívánja szépítgetni, megállapítja, hogy az a körülmény, hogy az évszázados unió, s az állítólag generációk óta folytatott mesterséges és erőszakos magyarosítás dacára a nem magyar ajkúak megőrizhették egyházaikat, nyelvüket és iskoláikat, sőt a magyarokhoz viszonyítva számbelileg gyarapodtak is: minden egyébre inkább mutat, mint kegyetlen és rendszeres magyar elnyomásra.

- Hosszadalmas volna, s nagyon igénybe venné az amerikai olvasó türelmét - így szól a röpirat következő szakasza - ha elmondanók, hogyan rohanták meg Magyarországot szomszédai és hogyan rabolták el területének kétharmad részét. Nagyon tanulságos azonban leszögezni, hogy Cseh-Szlovákia, az új köztársaság, amely Cseh-országból és Felsőmagyarországból alakult, nem az a szilárd egység, mint azt a kivándorolt tótok és csehek el szeretnék hitetni az Egyesült Államokkal. Az a legenda kelt szárnyra, hogy ezeknek a tótoknak azért kellett a tengeren átkelni, mert nem szerezhettek egy talpalatnyi földet sem magyar hazájukban, mert garasokért kellett dolgozniuk és lenézték őket nemzetiségük miatt.

Be kell ismernünk, hogy a régi Magyarország szociális kérdések tekintetében elmaradt a Nyugat mögött, de a magyar alsóbb néprétegekre ez épp oly súlyosan nehezedett, mint a tótokra, s a tótok mellett a magyarok is nagy százalékát adták a kivándorlóknak. Az amerikai magyar azonban nem volt olyan szerencsés, mint az amerikai tót és nem kapott segítséget és támogatást az egész világot átölelő pánszláv szervezettől. E szervezet vezetői el tudták hitetni a világgal, hogy a magyarországi tót és az ausztriai cseh egy nemzet, hogy egy nyelvet beszélnek, közös a múltjuk, s együvé tartoznak a természet csalhatatlan törvényei szerint jelenben és jövőben egyaránt.

Azt azonban gondosan titkolták, hogy bár a tótok rokonok a csehekkel, mégis egész más race, hogy a tótok ezer éve államközösségben élnek a magyarokkal, s hogy ez idő alatt semmi közösségük nem volt a csehekkel, hogy épp oly kevéssé értik meg a cseh nyelvet, mint ahogy a hollandus nem érti meg a németet, hogy a jámbor és vallásos tótokat kigúnyolják a hitetlen, huszita csehek, hogy őket, mint földműveseket ki fogják zsákmányolni a magasabb gazdasági fokon álló csehek, hogy földrajzilag Magyarországhoz tartoznak, hogy mint hegylakók gazdasági szempontból a magyar Alföldtől függnek, hogy a csehektől kilenc vízválasztó különíti el őket. Azt is hallhatták az amerikaiak, hogy a csehek és tótok vezérei 1918-ban megállapodást kötöttek Pittsburghban a cseh-szlovák köztársaság létrehozását illetőleg.

Azt azonban gondosan eltitkolták a közvélemény előtt, hogy mindössze néhány úgynevezett népvezér, egy maréknyi intellektuel, ügyvéd és pap volt az, aki feláldozta a tótokat a cseh ambícióknak, a tót népnek azonban semmi része a politikai intrikákban, a tót nép hű maradt Magyarországhoz a háború folyamán, s hogy a sokat emlegetett cseh-tót légiókban egyetlen tót sem volt. Amikor 1918 végén a csehek az entente segítségével megszállták Felsőmagyarországot, a tótok élénken tiltakoztak a cseh uralom ellen, amely ma is nagyon elkeseríti őket, s számukra nyelvi, vallási, kulturális tekintetben idegen. A tót vezéreknek tekintélyes része szembefordult a cseh-szlovák ideával, s Budapestre menekült, ahol a magyaroktól a szlovák területek felszabadítását sürgetik, ha kell fegyverrel is!

A tót nép törekvése: helyreállítani az uniót Magyarországgal. Alig hisszük, hogy közismert volna Amerikában, hogy a cseh-szlovák köztársaságban összesen négymillió cseh uralkodik, több, mint másfél millió morva, kétmillió tót, négymillió német, egymillió magyar, félmillió rutén és ugyanennyi lengyel felett, akik pedig semmit sem akarnak tudni a csehekről. Ez az új köztársaság ugyanazoknak a nemzetiségi bajoknak a bélyegét viseli, amelyek a régi Ausztria romlását okozták, s e mellett oly lehetetlen a földrajzi szerkezete, oly kanyargósak a határai, hogy azok megvédésére annyi katonára van szükség, amennyi felnőtt férfilakosa összesen van.

Ez csak néhány példája azoknak a hajmeresztő lehetetlenségeknek, amelyeket az úgynevezett békeszerződés teremt. Romániára, Jugoszláviára, Német-Nyugatmagyarországra mutatis mutandis ugyanezek állnak. Még ha Magyarország valóban annyira bűnös volt a háborúban, mint azt ellenségeink állítják, és ha a német szövetség valóban bűn lett volna - mintha Magyarországnak választása lehetett volna! - ha Magyarországot az eredendő bűn is terhelné és az emberiség ellen elkövetett valamennyi fajta gaztett, még akkor is nyitva áll a kérdés, hogy meg lehet-e kockáztatni a büntetést, mert Magyarország szétdarabolása a legnagyobb anarchiával fenyegeti a világot.

Ez a szétszaggatás gazdasági és földrajzi szempontból nonszensz lenne, még ha az igazság, s a nemzetiségi és szociális elvek követelnék is! De nem kell sokat foglalkoznunk a neuilly-i szerződés úgynevezett jóvátételi és pénzügyi rendelkezéseinek szadizmusával sem, amelyek nemcsak a morális felelősségnek, de a volt monarchia pénzügyi terheinek nagy részét is Magyarország vállaira rakja, s ezáltal az eljövendő generációkat nemcsak a nagyhatalmak, de még a környező kis országoknak is rabszolgáivá süllyeszti.

Az a tény azonban, hogy e gigantikus terheket olyan ország vállaira rakják, amelyet megfosztanak területe kétharmad részétől és majdnem minden erőforrásától, már magában is bizonyítéka a neuilly-i békealkotók hebehurgyaságának, vagy rosszhiszeműségének. Hogy nézne ki az Egyesült Államok, ha északi részét Kanadának adnák oda, a nyugatit Japánnak, a délit Mexikónak és a keletit esetleg Európának a népek önrendelkezési joga alapján, vagy esetleg annak ellenére is.

Tessék elképzelni az Uniót New York, Boston, Chicago és San Fransisco nélkül, New Orleanstól és St. Luistól megfosztva, hegyek és bányák és erdők és vízierők nélkül, igazságosan vagy igazságtalanul a körülnyírt prairiere szorítva: és szemünk előtt van, hogy mit akarnak a szövetséges és társult hatalmak Európa szívében, a politikai glóbus legkényesebb egyensúlyozási középpontjában tenni. Magyarország talán csak egy kis hely ezen a glóbuson. De a legkisebb helyről is fel lehet robbantani még a Mount Everestet is, ha oda elég ekrazitot hordunk össze. És Magyarország feldarabolása - ekrazit felhalmozását jelenti.

Ez a béke csak gyűlöletet és elkeseredést kelthet: Magyarországgal szemben igazságtalan, s a nagyhatalmak számára sem hasznos, mert nem egyéb, mint az öt szörnyű háborús év kényszerű ígéreteinek és kilátásba helyezett jutalmaknak beváltása. A félelmet a győzelem eloszlatta, s ma semmi ok arra, hogy a békéből egy újabb és nagyobb veszedelem bacilusa legyen. Az ígéretek teljesítésének a határnál meg kell állniuk, mert vannak ajándékok, amelyek veszedelmesek azokra, akik elfogadják.

Magyarország szétdarabolása nemcsak az országra volna kimondhatatlan szerencsétlenség, de még inkább szomszédai számára, akik a megemészthetetlen annexiók danaosi ajándékát kapják. Ez a béke balkanizálná Európát, s szükségszerűen és kikerülhetetlenül a háborúk hosszú sorát vonná maga után. Addig nem szilárdulhat meg Európában a béke, amíg ezeket a hibákat nem reparálják.

Függelékül a röpirat - amely egyébként a földarabolt Magyarországnak a propagandafüzetekből ismert kitűnő és nagy agitatórikus erejű térképét is adja - Magyarország rövid földrajzi és vízrajzi leírását közli, s így a külföldi olvasó végiglapozva a néhány oldalt, egészen újból orientálódik a mai ügyünkről, amelyet annyi hazugság és ferdítés homályosított el.

Ignotus nagy szolgálatot tett e füzet megírásával az országnak: e füzet exaktságával, tárgyilagosságával meggyőz, az őszinteség és igazság erejével hat. Nem hangzatos frázisok, hanem beszédes és meggyőző érvek azok, amelyeket felsorol, sokszor azzal az epitaphikus rövidséggel, amelyek legkönnyebben kapják meg az amerikait, s a leggyorsabban válhatnak odaát szállóigévé, jelszóvá. És ha az Óceánon túl jelszóvá lesz, hogy "The dismembering of Hungary means ecrasite", vagy "Peace must not be turned into the bacillus of new and more dangeorus wars!"- akkor a röpirat elérte célját, a neuilly-i ítélet megfellebbeztetett a világnak rosszul informált közvéleményétől egy jobban informált közvéleményhez.

Zádor Jenő



[+] The Dismembering of Hungary written especially for American Readers by Hugo Ignotus - William Borsódi, Berlin 1920.

[*] * Ignotus füzetét még a békeszerződés aláírása előtt írta.