Faunánkhoz kell emlékezetül számítanunk azokat az emlősöket is, melyeket még történeti időben táplált a jó magyar föld, bár a jelenben már eltüntek hazánk területéről. Ilyen az európai hód (Castor fiber L.) Mai napig meglevő helyneveink (Hódos, Hódtó, Hódmező-Vásárhely stb.) és irodalmi följegyzéseink őrzik emlékét, sőt azt tanusítják, hogy vizeinknek nem volt ritka lakója.

Úgy látszik, a XIX. század második felében pusztult ki hazánkban. Schmitz János írja, hogy a Duna szigetein Temes- és Krassó-Szörénymegye déli határán 1823-1824-ben még elég gyakori; 1837 óta azonban már nem látta. A negyvenes években is volt még a Duna szigetein Pozsonynál, Esztergomnál, Mojsisovics szerint a Drávában, Szávában, a Garamban egész Zólyomig, sőt az Ipolynál is éltek egyenkint ez időben hódak.

Pozsonynál 1852-ben elevenen fogtak hódat. Washsmann F. azt írja, hogy ő maga ejtette itt el az utolsót Czonczó-patak nyilt helyén, 1854. februárius havában. Chernel István szerint a Csallóközben 1858-ban lőtték meg az utolsót. Rowland erdőmester Hédervárott (Szigetköz) koponyát és fogazatot látott az ott lakó hódakból.

Böhmerle E. közlése szerint Zimony táján a Duna és a Száva szigetein még 1865-ben is élt. Sőt Altum B. 1872-ben megjelent „Forstzoologie” munkájában azt mondja, hogy a hód Magyarországon az Alsó-Dunánál és a szerb határon nagyon jól ismert állat. Ortvay följegyzése szerint a csallóközi mocsarak egyikének környékén még a 80-as években is láttak hódak módja szerint megrágott fákat, bár az állatot magát senki sem látta.