Ilyen előzményekből csak tragikomédia származhatik. Persze, a tragikomédia ebben az esetben nemcsak irodalmi műfajt, de Ibsen társadalomkritikai szemléletének kifejezési formáját is jelenti. Ő maga így nyilatkozott erről a darabjáról: "Bizonyos társadalmi viszonyokon és szemléleteken keresztül elsősorban embereket, hangulatokat és sorsokat akartam ábrázolni." Ne feledjük el, hogy Ibsen költészetének egyik főmotívuma a mindentleálcázás szenvedélye.

Ez a költő a társadalmak leghangosabban tisztelt ideáljainak örökkévalóságában se hitt, sőt Brandes Györgynek 1882. január 3-án, Rómából írt levelében - melyet nem azért közlök, mintha Ibsent vissza akarnám pörölni a "hosszú hajú fiatalok" számára a Dolovai nábob leányának szerzőjétől - ilyesmiket sem átallt leírni:

"Ha elgondolom, milyen lomha és nehéz és eltompult otthon a felfogás; ha meggondolom, mily sekély az egész ítélkezés, mélységes elkedvetlenedés fog el és sokszor azt hiszem, hogy irodalmi működésemet akár rögtön beszüntethetném. Otthon tulajdonképpen nincs szükségük az embereknek költői művekre; megelégszenek a "Storting-tudósítóval" és a "Lutheránus Hetilappal".

Meg a pártlapjaikkal. Nincs talentumom ahhoz, hogy állampolgár, sem ahhoz, hogy ortodox legyek, amihez pedig nincs talentumom, azzal nem is foglalkozom. Számomra a szabadság az élet első és legfontosabb föltétele. Otthon sem igen törődnek a szabadsággal, hanem csupán a szabadságoddal, valamivel többel vagy kevesebbel, mindig a párt álláspontja szerint".

Természetes, Ibsen a házasság intézményét is kipellengérezte. Már a Szerelem komédiájában hazugnak bélyegezte s fölfogása a Gabler Heddáig vivő úton csak elmélyült és szigorúbb lett. Ezt bizonyítják a drámához készült jegyzetek is. Axel (így hívták az első fogalmazványban a férjet) még jóval férfiasabb Jörgennél; a költő kriticizmusa azonban a darab formálása közben a bohózat színvonalára süllyesztette ezt az alakot. És ez az aggszűzek-nevelte könyvmoly lett Gabler Hedda férje!

Ez a könyvmoly, akinek nászútján se volt jobb dolga, minthogy a brabanti háziiparról elmélkedjék. Tesman úr butasága egyébként annyira kifejlett, hogy Brack asszesszor szinte a füle hallatára fejtegethette "háromszögelméletének" előnyeit, nem is szólva arról, hogy sokszor magunk se tudjuk, hogy nénjei nem felejtették-e el nemileg fölvilágosítani.

De Hedda szerencsétlenségére Tesman mégse volt oly együgyű, aminőnek látszott. A tábornok leánya - mert Tesmanné házasságában is elsősorban a tábornok leánya maradt - hamarosan teherbe jutott s ezzel olyan idegállapotba került, melyben a pusztítás kéje állandó kívánsággá vált.

Ez magyarázza meg Elvstednéhez és Lővborghoz való viszonyát is.

A főbíró felesége öt hosszú év alatt újra embert (és tudóst) faragott Lővborgból. A köztük fejlődött barátságnak most egy nagy sikert aratott könyv s egy még nagyobb reményekre jogosító kézirat az eredménye, - egy kézirat, melynek szelleme Elvstedné bátor és tiszta lelkéből lelkezett. Lővborgot, a tivornyahőst, rehabilitálja a siker. Dicsőségének tetőpontján visszatér hát a fővárosba s Elvstedné - a férfiért is, a maga szép életéért is aggódva - utána jön.

A szegény asszony sejtelmei beteljesültek; Lővborg újra az alkoholizmus piszkába merült. (Mondanunk se kell, hogy az irigy és féltékeny Hedda merítette le.) Részegségében, Brack dáridójáról jövet, kéziratát is elveszti - Hedda ezt is megsemmisíti. Ezek után Tesmanné őnagysága joggal hihette, hogy a boldogtalan Lővborgból kipréselheti a "szép halál" szenzációját. Sajnos, tévedett. A finoman megdolgozott áldozat meglehetős csúnyán, egy kétes hírű nő házában halt meg.

És most következik a visszatorlás.

A gyilkos revolverben Brack úr Hedda tulajdonára ismert, ami - ennek az annyira esztétikus hajlandóságú bestiának botránytól való félelmét ismerve - azt jelenti, hogy a halacska horogra került. Sajnos, Brack is tévedett. Hedda asszony ugyanis, ráeszmélve, hogy szépségkeresésében sikerült mindent bemocskolnia, maga váltotta tettre elméletét, halántékon lőtte magát, szépen, előkelően.

Ez a vázlatos ismertetés természetesen egyáltalán nem adhat pontos képet a darabról, amely igen sokszálú és igen bonyolult. A cselekmény szövésébe egyébként néhány föltűnő - és Ibsennél teljesen szokatlan - hiba csúszott; a végső, tragédiás kirobbanások pl. deus ex machinák eredményei.

Az előadás? Becsületes és jóakaratú. (Csak egyszer már ne mondanánk a norvég neveket magyarul!) A fordítás? Lehet, hogy a fordítás is az, bár nekem úgy tetszik, hogy ennek a nyilván németből mázolt szóáradatnak meglehetősen kevés köze van Ibsen zengő prózájához.

Hajdú Henrik