Élek és kiáltok, hogy halld, - de vajjon még meddig kiáltok én?
S vajjon kinek kiáltok én?
S meghallják-e vaj' a századok, hogy egy ember élt itt?
S vajjon elbolyong-e jajszavam a századok rengetegében - s nem hal-e el?
S vajjon tovább hullámzik-e a századok tengerében,
Ha oly gyengén lejt is majd tovább,
Mint nagy viharban kis hullámfodor?

S vajjon kinek kiáltok én, ha nem érti más,
Ha nem érti senki más, mit mond e jajszó?
Ha nem érti senki más, hogy mit tanúltam én,
Hogy mit szenvedtem és mit láttam én?

Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el?
S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat
S hogy szenvedéseteknek őse én valék!
Mért kell alamizsnát kérnem Tőled, átkozott Utókor,

Hogy tekints vissza majd reám az Idők és Szenvedések
És Nagy Viharok rengetegéből, - át hullámon és ködön,
Gondolj egy másodpercre reám, - mint a hajós,
Ki nagy viharban siklik át az őrvény feketeségén
S szellemszemekkel látja társát ott alant,
Amint zöld mohára hajtja elfáradt fejét
S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez
Egyetlen kincsét: az örök éjszakát!