Az ő kifejező ereje a lírára volt korlátozva. Ő a tipikus lírai költő, aki a szubjektivitás választóvizében oldja fel az egész mindenséget. Neki a vers nem volt csak egyszerű lelki folyamat eredménye, egész organizmusával benne van, az ő verse egyúttal gesztusa is, cselekvése, lélegzése, élete.

Akik csupán esztétikai kategóriákkal közelednek hozzá, azok sohasem fogják megérteni nagyságát, mert nem jutnak el odáig, hogy az egyes versek tömegén túl meglássák azok egységét, meglássák, hogy életének munkája egy egységes, élettörvények által megszabott dráma, amelynek cselekvénye egy hatalmas élet-akaratnak vereségről vereségre való küzdelme azzal a világgal, amelyben élnie kell és amellyel nem tud békét kötni.

Innen van támadó ingerültsége, innen forradalmi szelleme. Nem tudta megkötni azokat a kompromisszumokat, amikkel mi, többi emberkék egyéniségünkből való áldozatok árán is megszerezzük magunknak a nyugodalmas élet olcsó lehetőségeit.

Nem tudott erőszakot tenni magán. Ő nem tudott másképp, mint hogy teljes intenzitással élje és fejezze ki az életet s ha a világ, amelyben élnie kell, ezt akadályozza, ő ebbe nem nyugszik bele okos, derék ember módjára, hanem egész testtel nekimegy a világnak s inkább elpusztítja magát, semhogy bármit is engedjen önmagából. Egyáltalán nem volt közömbös a hatás iránt.

Közölni akarta magát az emberekkel - ezért volt költő - s heves élt benne a vágy, hogy megértsék és reagáljanak rá, de ennek a vágyának sem tett engedményeket, mindig azt mondta és úgy, ami és ahogy benne élt, tekintet nélkül arra, hogy tetszik-e másoknak, megértik-e és nem támaszt-e maga körül ellentmondást.

A legkevésbé azok értik, akik a politikai eszmék mai kavargásában azzal akarják védeni, hogy kénytelenségből alkalmazkodott a környezetéhez, az olvasóihoz, támogatóihoz. "Adyt nem karolták fel a magyarok, tehát kénytelen volt elfogadni a zsidók támogatását, amiért árat kellett adnia, a zsidó célok és politikai törekvések szolgálatába kellett állnia." Ez egészen öntudatlan beszéd, akik mondják, azoknak úgy látszik nincs fogalmuk arról, hogy milyen erkölcstelenséggel vádolják azt a költőt, akit nagynak hirdetnek s akinek kultuszt akarnának csinálni.

Ady sohasem írt le egy szót sem, amely ne fejezte volna ki a legközvetlenebbül az ő meggyőződését. Harcban állott, mint az egész világgal, kora magyarságának uralkodó rétegeivel is, mindenekelőtt pedig az uralkodó politikával. Neki, mint verseinek minden olvasója tudhatta, megvolt a maga koncepciója a magyarság sorsáról, ez a probléma foglalkoztatta legtöbbet és legmélyebben.

Életének nagy boldogtalansága volt, hogy nem logikai következtetés, hanem idegrendszerének valami rejtelmes megérzése útján, előre látta a magyarság katasztrófáját, hirdette fennszóval, lelkének minden erejével és nem hittek neki, nem hallgatták meg a szavát, gyűlölték és üldözték érte, mert nyugtalanította a békés polgár csöndes emésztését, háborgatta a hatalom birtoklóinak uralmi rendszerét. Úgy haragudtak rá, mint ahogy a lelkiismeretre szokás haragudni.

A közelgő katasztrófa okát a magyar politikai és társadalmi rendszerben látta, tehát természetszerű szövetségeseinek tartotta a politikában azokat, akik ennek a rendszernek a megdöntésére törekedtek. Természete, világfelfogása szerint nem volt szocialista, de erős szociális érzés volt benne és ez szólította sorompóba a nép mellé, a boldogabb sorsért való küzdelemben. Ebből az érzéséből fakadtak szocialista ízű versei, innen eredt a szocialistákkal való barátkozása.

A szocialisták szívesen túlozzák ezt, holott az ő szocializmusa távol állott minden marxista dogmatizmustól és általában minden párt-ortodoxiától, lényegében véve nem egyéb, mint becsületes humanizmus, amint hogy szociális költészetében mindig csak az emberiség és a szabadság szempontjait hangsúlyozta. Költőknek tragédiája az, hogy politikai áramlatok és pártok igyekszenek őket a maguk számára kisajátítani és értékesíteni.

Minálunk, ahol a napi politika annyira uralkodik az egész kultúrán, nem kerülte el ezt a sorsot egyetlen nagy költőnk sem: ez is egyik oka annak, hogy a magyar intelligencia igen sokat szónokol költőiről, de annál kevésbé tud őszinte viszonyba lépni velük. Nem érti és nem szereti őket igazán. Adynál, akinek költészetében a magyarság sorsán és jövőjén való kétségbeesés oly nagy teret foglal el, ez fokozott mértékben van meg s a gyűlölet, amely alakja körül tornyosul s még sírja fölött sem csillapodott le, teljesen politikai természetű. De amennyiben politikáról beszélünk vele kapcsolatban, politikája az ő politikája volt, nem konzervatív és nem radikális politika, hanem Ady-politika.

Formulázhatjuk úgy, hogy a magyarnak az előérzete fejeződött ki benne arról a sorsról, amely reája vár. Másoknak, barátainak, híveinek, támogatóinak erre vajmi kevés hatásuk volt, ő különben is nagyon nagy hatással tudott lenni másokra, de meglehetősen érzéketlen volt mások befolyása iránt. Kasszandrát megfenyítették jóslatáért s most, hogy Trója elbukott, azt mondják, Kasszandra az oka.

Az októberi forradalom előtt két-három nappal, zaklatott szívvel, egész lényemben lesújtva meglátogattam Adyt, mint annyiszor, mikor válságos órákban megnyugvást kerestem. Ő akkor már nagybeteg volt. Fázósan, köpönyegébe burkolózva ült lakása hall-szerű előszobájában, az arca dúlt volt, finom vágású szája körül az a fájdalmas vonás, melyet jól ismertünk, elmélyült, uralkodóvá lett egész fiziognómiáján. Előtte kis asztalkán kancsó bor. Sokáig nem szóltunk semmit. Aztán egyszerre megfogta kezemet és halkan így szólt:

- Úgy érzem magamat, mint Vörösmarty, mikor a Vén cigányt írta...

Hallgattunk, aztán újra megszólalt:

- Erdély... fáj nagyon...

Ez volt vele utolsó beszélgetésem. Nemsokára rá a betegség erőt vett rajta. Élete együtt borult el a fajtájáéval.

Schöpflin Aladár