Él itt Pesten egy nagyon kövér fiatal ember, rabbinak készült, de meggondolta magát és ujságiró lett. Nem sok vizet zavart, a törvényszéken irta riportjait, a nyáron pedig, amikor kövérségének már elég volt a szovjetgerstli, elment Bécsbe és annyira megszerette Bécset, hogy azóta vissza se jött.

Esténként a Neuer Márkton Koffée Krantzba járt el, leült az erkélyen és szürcsölte a cocktailokat és a török kávét, mikor pedig a zenekar elkezdett valamilyen operaábrándot játszani, egyszerre megeresztette Ráby úr a hangját, mely omlott a lágytól, szélesen, melegen.

A diszes elegáns szalonban a közönség kiváncsian nézte a dilettáns tenoristát, aki mélyérzésű énekével megnyerte tetszését. Estéről-estére megismétlődött ez, Ráby énekelte a Cavaradossit, a Ródolphot és csaknem minden este megtapsolták. Igy ment ez tegnapelőttig. Ekkor énekelt utoljára Ráby úr a Krantzban.

Másnap Berlinbe utazott, de a Krantz személyzete egy gyönyörű, remekbe kötött virágcsokrot nyujtott át neki, két szőke virzsiniával. És egy sor irást, amelyben bécsi közvetlenséggel köszönik meg neki a műélvezetet. Ráby úr gavallér volt és tokaji borral válaszolt és mégegyszer megeresztette a hangját, és olyan bensőségesen énekelt bucsuzóul, hogy még az öreg templom a Neuer Markton is elismerte, hogy Rábyban egy tenorista veszett el. Igy tett Bécsben egy magyar ujságiró, ahogy mondani szokás, a közönség kedvence.