I.

Hallottam futni valakit
A mult sötét útján keresztül.
Ki volt? - Figyeltem. Nesz se rezdül
S a hullámzó homály vakít.
Biztos négy fal börtönje zár.
Ki volt? - Figyeltem
S éreztem: lelkem messze jár.

Dobbanó léptekkel futott
Magával vitte szívemet,
Útját állták a vén hegyek
S vak égbe nyúló templomok
Ő térdet hajtott s ment tovább.
Hová? - Figyeltem.
Vad szél rohan bús völgyön át.

Már lelkem, mért meg nem pihensz?
Itt kóborolni rossz neked.
Alig hantolt sírok felett
Ily gyönge szívet hogy vihetsz?
Halál útját hogy járhatod?
Megállt... Figyeltem.
Nyilt sírban fekszik száz halott.

S a lelkem áll s nem megy tovább,
Néz holt anyát és gyermeket.
Mosolygó arcok. Csöndesek.
Vad szél rohan bús völgyön át.
Beteg szivemnek könnye hull...
S ekkor, - figyeltem -
Hold fénye villant, mint a húr.

Égből földig feszítve állt,
Felhő volt rajt' a szordínó
S a szél zenélte a síró,
Kisértetes, bús halk danát.
Lelkem ott állt és hallgatott,
Sírtam, figyeltem
S mosolygott rám a száz halott...