Ki tudja azt, mi az írónak a három gyűrű, mely szívét körülövedzi: a Feleség, a Szerkesztő s a Kritikus.

Az első a Talaj, amelyből kihajt minden, a Levegő, amely minden vegetációt életre dédelget, a Fény, amely életet teremt.

A második a nagy pápaszem, óriási domborodású lencse, amelynek fókuszán át egy felébresztő s pozitív célokra gyújtó Idegen akarat, koncentrált sugárzással kihozza az izzásból a Valamit.

A harmadik, az sokkal több variációjú, talán nem annyira fontos, de nélkülözhetetlen Társ az életben: sugalmazó médium: barát és ellenség, bátorító s kaján ráeszméltető s belevájkáló, terelő ostor s együtt ivó cimbora, mindent jobban tudó jobbik eszem s erkölcsi korlát, amelytől félj, az egész felfogó emberiséget jelentő, mindenre együtt vibráló abszolút Veleérzés s amellett egy rideg faember, akit nem lehet megvesztegetni, meglágyítani, meghatni, aki azt az illúziót adja, hogy képtelen helytelen kilengésre, a legfőbb ítélőszék, amelynek felmentő ítélete megmásíthatatlan s aki kiegyensúlyozza az aljas dárdadöféseket s az ostobák bejelentett unalmát, az egyetlen biztos olvasó s az egész publikum egyetlen akceptált szimbóluma, az emberiségre való apellálás próbaköve s amellett a kávéházi asztal mellé leszállt arkangyal, aki azt mondja, hogy: "Gyilkolni kell tudni a művészetért." ("Piros ruhás nő" 89.)

Nagy titok az Alkotás, a Művészet, az Élet.

Most szeretnék a Schöpflin Aladár első szép regényéről kritikát írni, de annyira bele vagyok a magam életébe keveredve, hogy én nem tudom odaadni magam: én nem tudok a művészetért csak éppen élni, halni: s szeretni.

Móricz Zsigmond