Ezernyi bajunk, sok sajgó nyomoruságunk tetejébe, legszeszélyesebb, kegyetlen ellenségünknek csapott fel az idei tél is. Egyik nap fagyasztó hideg szél söpri végig a várost, amely ellen nem ad védelmet foszladozó, ócska ruhánk, a másikon felszakadnak a mennybolt duzzadt párnái és pelyhes, puha fehér takaró boritja be a széltépte háztetőket, a kikopott hepehupás kövezetet, a harmadik napon pedig ujabb gonoszságot eszel ki ellenünk a szeszélyes öreg.

Langyos tavaszi szelet hajt felénk, a melytől fekete, mocskos csalakba málik a hó, sárpatakok lepik el az utcát és kidőlt, rokkant cipőnk oldalán vigan bugyborékol befelé az utcalé, hiába minden tojástánc vagy kerülgetés. S ha mindezek tetejébe nedves lábbal, kékre gémberedett testtel, náthától fuldokolva, estére kelve hazafelé tartunk, rettegve gondolunk a jéghideg szobára, a dermedt kályhára, amelyben még ott a tavalyi hamu. 

Nem csoda tehát, ha valamennyien keserü irigységre torzult arccal olvassuk az osztrák lapok kérkedő hiradását, hogy Bécsben bőven van szén és fájuk is annyi, hogy elláthatták a háztartások szükségletét...

Mivel nálunk a szén- és fajegyünkön kivül alig van egyéb tüzelnivalónk, merő kiváncsiságból elmentünk az epedett, s most igazán drága melegitő – kincs a fa, két hatalmas fórumához, először a Rákóczi-uti Hunnia-szállót elfoglaló „Faértékesitő” hivatalba, majd a Zoltán-utcába az „Erdészeti és faügyek országos kormánybiztosságához”, hogy megkérdezzük az intéző urakat, lehet-e reményünk arra, hogy megérjük azt az időt, amikor büszkén megirhatjuk mi is a pesti lapokban azt, amit a bécsiek, vagy legalább annyit, hogy egyetlen-egyszer befüthetjük a kályhánkat és rideg hőmérőnket rávehetjük arra, nyujtózzon ki addig a szerény kis piros vonalig, amelyik felett természetes egyszerüséggel áll e fölirat, hogy: Zimmer Temperatur. 

A Rákóczi-uti hivatalban nagy a sürgés-forgás; a néhai szálloda kellemesen temperált szobáiban ügybuzgó emberek légiója ir tele rengeteg papirost, de mikor fa után érdeklődünk, hirtelen fagyosra merevedik az arcuk, csodálkozó, méltatlankodó pillantás vetődik ránk a szemük szögletéből, nyakig begombolkoznak, mintha ők is nagyon fáznának és a válasz: 

– Nagyon sajnáljuk, mi nem nyilatkozhatunk, mi nem tudunk semmit... tessék megpróbálni, talán a méltóságos ur...