Kodály és vonóstriója
Idei hangversenyszezonunk egyetlen nagy jelentőségű magyar újdonsága Kodály Zoltán vonóshármasa volt. Ahogy ez a csodálatos mű a maga tiszta művészi önkénytelenségében, inpulzív költőiségében előttünk fekszik, nem is sejteti azt az öntudatos, szinte tudományos fejlődést, melynek eredménye, sem azon problémákat, melyek benne megoldást nyernek.
A tudós, a legnagyobb magyar zenefolklorista, teljesen feloldódik, jóformán elveszik a művész Kodályban. Ez talán érthető is, hisz Kodályt nem a filozófus kínzó kétségei, a kutató elolthatatlan kíváncsisága, sem az örök emberi tisztánlátni akarás tette tudóssá, hanem egyedül a magát kifejezni akaró művész eszközkeresése, mikor már megtalálta a magyar (elsősorban székely) népdalokban az ő speciálisan magyar mondanivalója számára a nyelvet, akkor nem alkalmazta azt, mint valami tudományos eredményt, hanem beszélt rajta, mint ahogyan az ember anyanyelvén beszél.
Ezt az utat a magyar népzenéhez Kodály Bartók Bélával együtt tette meg. Persze Bartók kizárólagosabb, szertelenségeiben is szigorúbb temperamentum, aki szinte vakon megy rá zenei élményeinek feldolgozására, nem tántorítják el "szép" mellékkörülmények, túlfűtött, víziós képzelete nem ismer hangulati asszociációkat. Kodálynál viszont épp ezek a hangulati elemek nyomulnak előtérbe, mintegy ágyat vetnek a tisztán zenei gondolatoknak.
Bartók zenéje a legfeszültebb koncentráció: innen drámaisága, mely gyakran ősi, félelmetes népballadák ritmusára emlékeztet (gondoljunk csak a "kékszakállú" recitativóira). Ezzel szemben a Kodálymuzsika csupa szabad távolság, széles, szenvedélyes kilengés, melyet gyakran gazdagítanak álmodozó tűnődések, mély reflexiók.
A hangulatiság a zenében legtöbbször meglassítja az abszolút zenei konstrukciót, bizonyos kettősséget teremt, amelynek leküzdése az egész tartalom megőrzése mellett rendkívül nehéz feladat. A francia impresszionizmus meg sem kísérelte ezen probléma megoldását és ezért előbb-utóbb az ismeretes dekadenciába kellett elmocsarasodnia. Kodály már érezte, hogy az impresszionizmus eredményei új konstruktív feldolgozásra várnak.
Mindamellett ő nem akarta az annyira belső élményévé vált hangulati elemeket elejteni, sőt, mind mélyebb értelmet, mind magasabb hivatást igyekezett számukra biztosítani. Ebbeli törekvéseinek elragadó, fiatal virága az I. vonósnégyes, melyben főleg káprázatos hangszín technikájával ellenállhatatlanul "magához hangolja" a hallgatót, olyan hangulatot teremt lelkünkben, melyben elbódulva isszuk széles, tétova kilengésű dallamait, ezeket a távoli, vágyas, sokszor hatalmas szenvedélyű üzeneteket az örök magyar ugarról.
E kvartett kiváló kvalitásai mellett is nélkülözni kénytelen az abszolút zenei felépítés kizárólagosságát, melyet a hangulati egységekbe tömörítés nem képes pótolni. Ezt érezte Kodály is: érezte, hogy nem elég fürösztenie magát a hangulatokban, hanem azokat zeneileg teljesen át kell élni. Fejlődése következetesen koncentrikus volt.
A hangszínek abszolút zenei logikáját kutatta műveinek egész sorozatán keresztül. Furcsa összetételek (cselló-hegedű duett), nehéz szólóformák (cselló-szonáta) mutatják, hogy feladatához induktíve, speciális alapokon látott hozzá.
A most lezajlott hangversenyszezonban bemutatott vonóshármas Kodály Zoltán célhozjutását jelenti. A mű határozott formájú, főleg az első tétel (Allegramente), mely tiszta szonátaformában van tartva, kidolgozás nélkül, gyönyörű, melodikus átvezető résszel. Ezen tételben nincs sok lényegében új mondanivalója a szerzőnek, kitartott, szenvedélyes dallamainak szólam- (főleg oktáv) paralleljei, itt is jól ismert, érdekesen távoli csengésükkel kerülnek le Kodály palettájáról.
Általában nem olyan mély, mint a második, nem olyan gazdag, mint a harmadik tétel és mégis úgy érezzük, hogy ennél "szebbet" Kodály sohasem írt, (ha ugyan az egész kamarazene irodalomban találunk párjára). A középső tétel (lento ma non troppo) oldja meg a legszembetűnőbb módon a hangszínekkel való felépítés feladatát. Furcsa, izgatott zizegéstől körülvibrálva szólalnak meg a motívumok halk, szaggatott panaszbeszédben.
A viola kezdi, majd sorra következik a két hegedű is, nyugtalan feljajdulások vezetik be a rövid kitörést: az első tétel főmotívumának reminiszcenciáját. E ff. fellázadás után valami mélységes apátia üli meg a hangszereket, melyek végül a szabályos ismétlést lágy pasztorálszerű tónusban zárják le. A harmadik tétel vidámabb jellegű, színben, ritmusokban, tematikában annyira gazdag, hogy nem vállalkozhatom rá, hogy az olvasót végigvezessem rajta, mint az előző tételen.
A trió 2 hegedűre és brácsára van írva, és már magában ez a szokatlan összetétel is próbára teszi a komponista invencióbeli zsenialitását, hiszen le kell neki mondania a felső szólamoktól mélyen levihető basszus kiteljesítő hatásáról.
Mindamellett úgy hisszük, hogy ezen nehéz forma feltétlenül segítségére volt Kodálynak céljai megvalósításában, a három hangszer együttese ugyanis kiválóan alkalmas arra a rendkívül finom nüanszmunkára, melyre éppen itt szükség volt.
Kodály vonóshármasával elérkezett a legnemesebb, legtisztább konstruktív művészethez és meg vagyunk róla győződve, hogy ez a mű nem csak Kodály életében, hanem az egész magyar kamarazene fejlődésében is határkövet jelent.
Tóth Aladár
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!