Bércfal, zúgják réseid
pörölyöm ütéseit!
Lefelé húz minden inger, -
lent az érc szava csilingel.

Kalapácsom a komor
éjben kincset ostromol, -
gyémánt vár ott és a drága
sárarany dús, vörös ága -

S béke, mely felé ködön
s éjszakán át küzködöm; -
törj utat e szűk csapáson,
törj a szívig, kalapácsom!

Gyermek voltam s a hideg
csillagfény megszéditett,
tavaszi tüzekkel telten
békében szunnyadt a lelkem.

De a fényes és derült
nappalokra éj terült,
éjbe hulltam, hol az ormok
éneke hiába mormog.

Így szálltam le akkor is.
Gyermek voltam, tiszta, friss,
s hittem, hogy az élet furcsa
titkainak lent a kulcsa. -

Ó, de akkor a titok
éjjele elkábitott;
fényt se lelkem, mely az esti
egeket pirosra festi.

Hol hibáztam? Hova fútt,
cél felé vitt az az út?
Csak vakultam, míg, tudatlan,
a tüzeket fönt kutattam.

Nem, a mély felé török;
lent a béke s csend örök.
Törj utat e szűk csapáson,
törj a szívig, kalapácsom!

Zengj, míg a végső vihar
markomból ki nem csikar! -
Szűz hajnalt seholse leltünk;
szűz reményünk napja eltünt.

Hajdu Henrik