Chesterton-könyvek

1920 | Április

Gilbert Keit Chesterton ma időszerű. Ennek tulajdonítom, hogy egyszerre két kiadócég, a Szent István Társulat és Révai siet megjelentetni két munkáját: Hévey Gyula lefordította a második könyvét, az Orthodoxy-t, Hevesi Sándor pedig testes kötetben egész munkásságáról ad tanulmányt és képet, különböző köteteiből összeválogatott cikkeivel "Hagyományok és hazugságok" címen.

Mikor átolvasom e két magyarra tett könyvet és fölidézem régi emlékeimet, melyeket egykor ez a rendkívüli vérmes és elmés író hagyott bennem, az a benyomásom, hogy tulajdonképpen nem is ellenforradalmár, hanem ízig-vérig forradalmár, a kereszténység, az orthodox katolicizmus forradalmárja.

Olyan értelemben lázadó, mint az ős-keresztények voltak a pogány világrenddel szemben, a katakombák tiltakozása a patríciusok tivornyái és értelmi kicsapongásai ellen. Csakhogy ez a konzervatív bölcselő egy nadrágtalan barikádharcos tüzével és dühével védelmezi meg a sokszorosan bebizonyított és leszűrt igazságait, nem a jövőtől jön lázba, hanem a múlttól, nem a lehetőségek izgatják, hanem az, ami van és ennek becsét, fontosságát, szentségét egy költő bensőségével érzi, minden pillanatban, hogy tollat tart a kezében.

Chesterton, a hitvitázó, elképzelhetetlen lenne a tizennyolcadik, vagy a tizenkilencedik században, nagyon a mi korunkba tartozik. Én a nagy francia forradalom utolsó hullámverésének tekintem őt. Valójában 1790-ben született, a gondolatai akkor váltak lehetővé, mikor az enciklopédisták világ-boldogító, emberies eszméi megtestesültek és a gyakorlatban, mint minden eszme, kissé elkorcsosultak.

Ő mint a titokzatos és embertől átlelkesített múlt vakbuzgó papja hisz a hagyományban, mely a formát nem öltött és értelmien kiszámított jövendővel szemben évezredek tapasztalatát és bölcsességét fejezi ki. A szertartás egyetlen jelképes mozdulatában, melyet mi talán már nem is értünk, több erő, ihlet és mélység rejlik, mint egy tucat nagyon világos könyvben, csak mélyen át kell éreznünk s akkor az érzés által, lehet, az okára is rájövünk.

Flaubert a butaság eleven szobrát három emberről mintázta meg, Homais-ről, az istentagadóról és szabadgondolkozóról s Bouvard-ról és Pecuchet-ről, akik mint a tudomány rajongói csakis az értelmükben hisznek. Chesterton hasonlót mond: "A tébolyodott ember nem az az ember, aki elvesztette az eszét, sőt ellenkezőleg, ő az az ember, aki mindent elvesztett, csupán az eszét nem". Mindamellett nem antidemokrata. Sőt ő az igazi demokrata.

Szavazzanak az élők, de a halottak miriárdjaitól se vonják meg a szavazatjogot, akik természetesen a hagyományokhoz ragaszkodnak. A házasság elévült intézmény, a hitvesi fogadalom nyűg, az eskü természetellenes? Helyes, mondja, legyen szabad szerelem. De a szerelmes férfinek és a nőnek első dolga, hogy elvonul és egy erdőben megesküszik, hogy sohase hagyja el egymást.

Mert az érzés korlátot, állandóságot, örökkévalóságot akar. Íme néhány példa, mely ízelítőt ad a gondolataiból, vagy inkább a szemléleti módjáról és a formájáról. Elvont igazságait kézzelfogható példán mutatja be, egy rikító ötlet fényével.

Népszerűségét nem kis részben talpraesett és diákosan-furcsa nyelvezetének köszöni. Első, fölületes olvasásra stilje Wildé-re, vagy Shaw-éra emlékeztet, mely tele van fordulattal, ellentéttel. Az ő paradoxonjai azonban még rejtélyesebbek.

Nem akar elbűvölni, mint Wilde, se elcsodálkoztatni, mint Shaw, csak a magától értetődő igazságot közli, olyan meztelenül, hogy éppen ettől ámulunk el. Az a csattanója, hogy hiányzik a csattanó. A víz az víz, az alma az alma s a holdra, melyet már a sarlóhoz, naszádhoz, ezüst tükörhöz és őrült hölgyhöz hasonlítottak, azt mondja, hogy hold. Rendkívül frissen, gyermeteg szemmel nézi a világot, tehát költő.

Sohase felejtem el, hogy pályáját 1900-ban egy verseskönyvvel kezdte (The Wilde Knight). Ha nem lenne vitatársa és ellenmondója, akkor is maradna mondanivalója, mert végtelenül tud csodálkozni mindenen, ami van. "Hogy az embernek orra van - közli egy helyütt ezt a nekem nagyon kedves mondatot - komikusabb annál, mintha valakinek Cyrano de Bergerac-orra van".

Máskor pedig az érvelés hevében távoli fogalmakat vet össze, olyan megrökönyítő és nevettető ellentéteket, melyek az egyetemi évek s a Punch kedves bárgyúságait idézik. Általában nagyon angolnak érzem az ír Wilde-del és Shaw-val szemben. Wilde és Shaw mondataiból gyakran színes rakéták pattannak ki. Chesterton sohase rakétázik. De majdnem minden mondatában van egy szemernyi dinamit.

Emberfölötti feladat hiánytalanul visszaadni ezt a látszóan egyszerű stílt. A két könyv fordítása azonban meglepően kellemes, lelkiismeretes és hű is. Szóvá kell azonban tennem, hogy íróink újabban nem igen ügyelnek a nyelvtisztaságra. Különösen a tudományos prózánál tetszik ez ki.

Tradició-t írnak a hagyomány helyett, precizitás-t a pontosság vagy biztosság helyett, abszolute-t az egyáltalán helyett, inspráció-t az ihlet helyett, teoretikus-t az elméleti helyett, intelligens-t az értelmes, okos vagy művelt helyett stb. stb. Szó sincs róla, elbírunk néhány idegen szót. De gyakran megesik már, hogy egy tíz szavas magyar mondat kilenc szava görögből facsart latin.

Német és francia szövegben, általában az indogermán nyelvben még elcsúszik a testvéri görög-latin szó, de a mi mondatainkból kirí. Mindezt a jövő érdekében teszem szóvá. Ha negyven-ötven évvel ezelőtt csak ennyire vigyáztak volna a magyar nyelv tisztaságára, akkor ma egy tíz szavas magyar mondatnak mind a tíz szava idegen lenne.

Kosztolányi Dezső