A szirt előtt, a zúgó ár felett
Merengve szőtt nagy álomképeket:
Alkotni szobrot, kőmelódiát,
Szobrot, minőt nem látott a világ.

Viharban, éjben álljon szirtfokán
Sugárzó fényben, mint a büszke Pháros.
Kitárt kezében egy-egy sziklaváros,
Hajósnak messze, bűvös látomány.

Igy álljon mindég. - Mégis mintha menne
Hatalmas lábán a nagy végtelenbe,
Rab, törpe fajt ragadva tiszta mennybe.

De véső pattan. Ébred. Tudja már,
Az úr, a pápa tőle másra vár.
És álma széthúll mint köd, páravár.