A Nap felületének és belsejének szerkezetéről, állapotáról, a rajta észlelhető különféle tüneményekről számos, többékevésbbé szellemes elméletet állítottak fel. A Nap felületének folytonos és sokirányú megfigyelése azonban mindig több és több olyan tényt juttat tudomásunkra, melyek természetszerűen arra ösztökélnek, hogy valami összefüggő, egységes magyarázatukat keressük.

Ez a magyarázat abban áll, hogy a Napon tett megfigyeléseket a laboratóriumiban szerzett fizikai tapasztalatainkkal igyekezünk összhangba hozni. Minthogy mind a két irányban mindig halmozódnak ismereteink, bizonyos idő elmultával újabb elméletek szükségessége is érezhetővé válik, mert a Napról szóló régebbi elméletek esetleg már nem egyeztethetők össze a mostani ismeretekkel.

Ez a szükség késztette Brester-t az ő Nap-elméletének felállítására, melyet "A summary of my theory of the Sun" czímű kis könyvecskében tett közzé (Hága, 1919, Van Strockum and Son). Ezt akarom egész röviden ismertetni minden megjegyzés nélkül.

Brester visszatér Herschel régi elméletére, mely szerint a Nap belső teste sötét; ezt látjuk a külső fénylő burok nyilásain keresztül napfoltok alakjában. A Nap külső rétegeinek a kisugárzás következtében állandóan le kellene hülniök. A melegveszteség kiegyenlítését rendesen úgy képzelik, hogy a lehült és nehezebbé vált gáztömegek lefelé, más melegebb tömegek pedig fölfelé áramlanak. Brester szerint ennek következtében a Fraunhofer-féle vonalakban folytonos ingadozást kellene tapasztalnunk, ezt azonban a megfigyelések nem igazolják.

Még a leghevesebben mozgó protuberancziák főbb színképvonalai is mozdulatlanok. A többi vonal eltolódását nem szabad Doppler elve alapján mozgó gáztömegekkel magyaráznunk, hanem világító ionokkal, a melyek nyugvó gázban áramlanak, anélkül, hogy ezt megbolygatnánk.

A külső rétegek melegveszteségét a sötét magból kiinduló hősugárzás pótolja. Ez az utóbbi hő pedig a mag összehúzódásából származik, a mint ezt már Helmholtz is föltette. Brester szerint a Nap magva rendkívül magas hőfokú és óriási nyomás alatt nagymértékben összesűrűsödött gáz. A gáz sűrűsége még a platináénál is nagyobb.

Az óriási nyomás következtében ez a gáztömeg nem is bir világítani, mert a molekuláknak nincsen meg a kellő mozgásszabadságuk. Hasonlóan viselkednek a maghoz legközelebb eső rétegek, a melyeknek csekélyebb a világító erejük; példa erre a fotoszféra, mely izzó szilárd vagy cseppfolyós anyagból áll.

A belülről jövő hősugárzás a külső rétegeket kitágítja s így helyenkint szét is tépi. A keletkezett nyiláson át látjuk a sötét magot. Így keletkezik a napfolt, ha a nyilás elég nagy, egyébként pedig csak sötét szemecskék vagy pórusok létesülnek. A fáklyák hólyagszerű kidudorodások, a melyeket szintén a belső hősugárzás idéz elő a foltképződést megelőzően. Ezekkel a tüneményekkel szoros összefüggésben áll a napfoltok tizenegyéves szakaszossága.

A minimum alatt nagy hó gyülemlik föl a mag és a burok között. Ez a hő nemsokára oly magas fokot ér el, hogy a pórusokon és foltokon át utat tör magának kifelé. Ily módon gyors mentben érünk a foltmaximumhoz. A kifelé való nagy hőveszteség következtében a mag felülete lehül, lassankint ismét minimum áll be s a folyamat újból kezdődhetik. E szerint a foltok helyén erős hőfejlődésnek kell mutatkoznia. Ezt igazolják a megfigyelések is.