Mi volt Amerika még a múlt évszázad első negyven évében?

Egy érdekes, forró kialakulás kezdete, délen rabszolgazendülések, nyugaton és északon indiánharcok, gerillaháború Mexikóval, szabadon csapongó ösztönök és vállalkozások. Californiában még fel sem fedezték az aranytelepeket, a pacific-vasút még álom Chichago - az indián Checagua folyócska mellett - csak egy őrház az indiánok ellen, 1831-ben csak 100 lakosa van, San Francisconak 1848-ban még csak ötszáz, dél felé a Californiai parton ferencrendi barátok misszionárius házai és klastromai jelentik csak Európát, az úgynevezett kultúrát. New York Walt Whitman verseiben még mint Manhattan szerepel, s 1840-ben alig háromszázezer a népessége.

De ez az óriási terület lüktet és forr, minden megnyilvánulása már azt az Amerikát mutatja, amelyet mi ma ismerünk és amelynek talán legjellegzetesebb képviselője Walt Whitman.

Öntudatos, mert amerikai, büszke, mert amerikai a vállalkozó és mindig újra kezdő, mert amerikai, ami körülötte történik az tökéletes, szebb, jobb, boldogabb jövendő, szabadabb világot jelent, mert amerikai, a vitorlásokkal, a gőzhajókkal érkező kivándorlók érdekesek, sok közöttük az egyéniség, a törvényen kívülálló, a kalandor, az Európából menekült politikai harcos, forradalmár, a prériken még bölénycsapatok száguldanak és a Cordillerák felett kondor lebeg de már paloták szegélyezik a Brodwayt s a Hudson torkolata a világ legnagyobb kikötőjének indul.

És ebben a világban a nő, az asszony minden vetélkedés, hódolat és körülrajongás tárgya. Sokkal kisebb számban van, mint a férfi, a leglovagiasabb formákban közelednek hozzá, a gyermek nagy nemzeti kincs, a nőt és a gyermeket dédelgetni kell.

Mindez Amerikai és mindez Walt Whitman.

Senkihez hasonló nem akar lenni.

Természetes, önmagától értetődő és adódó.

Családja százötven éve él már 1819 előtt Amerikában, tehát a legrégebbi telepesek közül való. Ős, a letelepülés révén autochton. Apja farmer és ács. Kilencen vannak testvérek.

A kicsi Walthi a második és csak úgy játszva, az apja mellet eltanulja az ácsmesterséget. Semmi néki egy kis házikó vázát felépíteni, - hiszen egy ház Amerikában akkor csak annyi, hogy egy család fedél alá jusson, körülölelje az ebédasztalt és kandallót.

Tizenkét éves korában egy ügyvédi irodában segít, szaladgál, üzeneteket hoz, visz, tizennégy éves korában egy orvosnál, - mert egy amerikai fiú mindenre jó, mindenre vállalkozik - még "president" is lehet!

Ma is ilyen kis tizennégy-tizenkét éves fiúk szaladgálnak az amerikai hivatalokban, még a parlament ülésein is, ők a küldöncök, felfutnak az elnök emelvényének lépcsőjére, azon ülnek, mint a hajdani kor apródjai.

De azért iskoláikat sem hanyagolják el, - mert Whitman is biztosan eljárt az esti, vagy a vasárnapi iskolába, mert valahol csak kellett tanulnia. A családja visszamenőleg csupa kézműves, farmer, csak egy pap tagja volt, de még a XVII. században, a Connecticut-beli Abija Whitman, aki Long Island szigetére telepedett le s az ő ágából származott Walt Whitman.

Ennyiben volt könyvekkel foglalkozó az őse is.

*

1834-ben nyomdászinas lett. Betűszedő, később újságíró.

Ez tipikus amerikai. Kezdte a sort Benjamin Franklin, aki szintén nyomdász, betűszedő volt s Philadelphiában újságot alapított, azután következett Walt Whitman majd Mark Twain és így indult Edison is.

A betűszedés, az ácsmesterség mellett inaskodás nem jelentett proletársorsot, egész életre szóló lekötöttséget egy mesterség szűk korlátai között, - csak próbálkozást, utat előre, élettapasztalatot, férfivá érlelődést. Senki se kérdezte, hogy betűszedő volt-e, mikor 1838-ban Suffolkban tanítóskodott.

Ha tanítóskodott, tanulnia is kellett!

Mikor, hol, hogyan tanult Walt Whitman, hogyan képezte magát?

Érdekes volna tudni erről, de fájdalom, feleletet egyenlőre nem nyerhettem e kérdésre.

Walt Whitman nevét Magyarországon az utolsó pár hónap fedezte fel. Német, francia és angol irodalmi vonatkozások révén kapcsolódott bele a magyar lírába, különösen a francai magyarázó, fordítók és utánzók adtak lendületet felénk Whitmannak, akiről beszélni kezdtek, anélkül, hogy ismerték volna. Mindenesetre feltűnő, hogy Kőhalmi Béla "Könyvek könyve, 87 magyar író vallomása olvasmányairól" című 1918-ban megjelent könyvében Whitman e sorok íróján kívül senki sem emlékezik meg. Még az "aktivista" irány képviselője sem.

És most egyszerre divatcikk lett, - bár nem tudják, hogyan kell hordani.

Se irodalma, se kortársainak feljegyzései, de még csak eredeti művei sincsenek meg itt.

Sorra jártam könyvtárainkat, alig egy-két Walt Whitman kötet, de munkáinak teljes kiadása sehol, tüzetes életrajza sehol.

Összegyűjtött verseihez magam is New Yorkban jutottam 1907-ben, mikor a gettó proletárköltője Morris Rosenfeld arra a kérdésemre, hogy ki volt rá a legnagyobb hatással, Walt Whitmant nevezte meg.

Akkor hallottam Walt Whitman nevét, rögtön megvettem versei teljes kiadását, olvasgattam, megszerettem, még most az idők forgataga, Amerikából idetépte, magyar költők hivatkoznak rá, idézik, zeneszerzők megzenésítik, - a híre, a neve, az ereje hamarabb van itt, mint a teljes megértése, mint ő maga.

Jellemző tünete a lázas, megállását nem ismerő lavinákat gördítő napoknak!

*

Milyen elragadó, bájos, közvetlen lehetett Walt Whitman, mint falusi tanító! Milyen szabadságszeretetre, közvetlenségre, természet imádásra taníthatta a gyermekeket! És mennyit tanulhatott maga is a gyermekek mellett! Hogy felfoghatta, magába szívhatta, és visszaadhatta a csengő kacajt, a fiatal üdeséget, a formákkal nem törődést, a mozdulatokat, a kérdéseket, megnyilatkozások és feleletek őszinteségét.

Huszonkét éves koráig tanítóskodott, azután újságíró lett Brooklynban.

Hogy magyarázzam ezt meg?

Mintha az "Újpest és Vidéke" című lapot szerkesztené! Újságíróskodásának súlya csak ennyi. De ebből is látszik, hogy reformer akart lenni, szólni a közhöz, mondanivalója volt, formálni akarta Amerikát. Eljött New Orleansba és ott újságíróskodik.

A francia gyarmatosítás révén New Orleans már nagyváros, francia kultúrája van, - még máig sem múlott el! - s a Missisippi partjain a féltrópus színgazdag bujaság pompázik. Walt Whitman szeme itt messzebbre lát, gondolkodása, érzése átfogja a déli égövet, kibővülnek a színképzetei, füle több melódiát fogad be, de a zengésben rengeteg disszonanciával tör a rabszolgák jajgatása, amint egymáshoz láncolva, ostorral küldik az árverési csarnokba Afrika áttelepített emberbarmait.

Ott hagyja az újságírást. Gyalogútra indul a déli államokba és Californiába. Viszi csavargótermészete, nyugtalan ismerni vágyása, csak néz, kinyitja a szemét és szívét, hagyja magába ömleni az élet öröktől örökké zuhogó áradatát, minden szépsége és minden szennye keresztül viharzik rajta, de néki ez a teljességet jelenti, feltartóztathatatlan folytonosságot, a fejlődést. Amerika és az amerikai faj mérhetetlen gazdag energiájának lendületét, a köveknek, a fáknak, a hullámoknak, az embereknek, a testnek, a testnek! az örök mozgáshoz való tartozását.

Így érett költővé Walt Whitman.

Visszatér Brooklynba s kiadja a "The Freeman"-t. A szabad ember! ez a cím már program, életcél, hitvallás. De közbevetődik még egy amerikai fordulat. Pénzt akar keresni, a "busines", - az üzlet izgatja. Tanult ács, tehát kis telkeket vásárol, házakat épít, elad, de sokszor napokra, hetekre abbahagyja a munkát, elvonul, írogat, világfelfogását, költői gondolatait írja le, 1853-54 itt is, ott is megjelenik egy-egy furcsa, különös formájú verse...Bolondság! mosolyognak rajta!...míg végre 1855 nyarán kiadja első könyvecskéjét. Címe: "Leaves of Grass" (Fűszálak.) Milyen öntudatos művésznek, költőnek kellett lenni Walt Whitmannak.

Teljesen készen jelenik meg. Hosszas kóborlásai, elvonultsága közepette megalkotta költői rendszerét, hitvallását, egész önálló, amerikai felfogását.

Mert - ebből indultam ki! - legfőbb és legjellegzetesebb különlegessége: amerikai volta. Meg volt benne mindaz, ami minden igazi amerikaiban is megvan és azon felül még a kivételes költői képzelet, erő és sajátos kifejezési mód.

Önálló, következetes mert és tudott maradni.

Harminchat éves volt, amikor első kötetével megjelent. Férfi a férfikor virágjában.

Előttem egy képe ebből a korból. Magas termetű, derült nézésű de szemében az elgondolkodás borúja. Tömött bajusza, rövidre nyírott, de teli szakálla, fején széles karimájú nemezkalap, kissé hátravetve homlokán, kabát nincs rajta, csak ing, bal keze nadrágzsebében, a jobb a csípőjén, derült, meggondolt, közvetlen és mégis ünnepies: - I c e l e b r a t e m y s e l f !

Önmagam ünneplem!
S amit magamról tartok, te is tartsd magadról,
Mert minden atom, ami az enyém, éppen úgy a tiéd.
-------------------------------------------------------

Én a test költője vagyok,
Én a lélek költője vagyok.
Velem vannak a menny gyönyörei, és velem vannak a pokol kínja,
Azokat magamba sűrítem és felszaporítom, ezeket új nyelvre fordítom.
Éppen úgy a nők költője vagyok, mint a férfiaké,
És azt mondom, éppen oly dicső nőnek, mint férfinak lenni,
És azt mondom, nincs nagyobb dolog itt lenn, mint emberek anyjának lenni.
Én a térfoglalás, vagy a büszkeség dalát éneklem,
Eleget alázkodtunk meg és könyörögtünk bocsánatért,
Megmutatom, hogy nagyságot csak a fejlődés jelent.

Kinek van még ilyen hangja 1855-ben Amerikában? És kinek ilyen bátorsága az egész világon?

"Walt Whitman" címmel önmagáról egész ciklust ír és harminchat éves korában harcra indul, hogy felszabadítsa az ember, egyenlő részesévé tegye a földnek, és a föld minden termő és fizikai megnyilatkozását egyenlő értékűvé az emberrel, önmagával, önmagammal.

Walt Whitman mindenkié és mindenki és minden Walt Whitmané.

Harminchat éves korában kész és kigondolt költői stratégiája van, melyet később így formulázott meg:

"Ne idézz egyetlen más írót se és semmiféle más vonatkozásba se légy vele. Semmivel ne nehezítsd meg az írást, amely olyan könnyen történjék, mint ahogy a madár repül a levegőben, vagy hal úszik a vízben. Kerülj el minden költői hasonlóságot, csak a természet teljesen hasonlatosságára törekedj híven, költészeted legyen egészséges, egyszerű, vess meg minden díszítést.

Semmi esetre se bocsátkozz kritizálásba, vagy érvelésbe, alkoss telivér, gazdag, duzzadó természetes műveket. Kapcsold be a természet lerombolhatatlan alakulatait, nyelvi sajátságokat, jellemzetességeket, folyókat, országokat, személyeket, stb. E r ő s é r z é k i m a g g a l l é g y t e l e.... Költő! Óvakodj attól, hogy verseid ne a dolgok k é p é n e k tanulmányozása szelleméből fakadjanak, hanem abból a szellemből, amely a t é n y l e g e s d o l g o k k a l való érintkezésből árad."

Ez a pár sor a magyarázatát adja Walt Whitman rímtelen, szabad formájának, dolgozási módszerének, felsoroló rendszerének, amely kerüli az érvelést, de tárgyat tárgyra halmoz, az országok, a folyók, a hegyek, a jelenségek egész tömegét sorakoztatja igen sok versében szemünk elé s ezzel egy különös hatást és dinamikát teremt. Hogy csak egy példára utaljak lefordítom a "Proud music of the Storm" ciklus néhány részletét:

9.

Hallom az ódákat, szimfóniákat, operákat,
Hallom Tell Vilmosban egy ingerült és lázongó nép zenéjét,
Hallom Meyerbeer Hugonottáit, a Prófétát, Ördög Róbertet,
Gounod Faustját, vagy Mozart Don Juanját.

10.

Hallom minden nemzet tánczenéjét,
A keringőt, (valami csiklandó ütem megfürdet, beleejt a gyönyörűségbe)
A Bolerot, a pengő gitárt és a csattogó kasztanyettet.

Ó- és újkori vallásos táncokat látok,
Hallom a héber líra zengését,
Látom a kereszteseket marsolni zenéjük harcias dallamánál magasra tartva a keresztet,
Hallom a derbisek egyhangú énekét, teletűzdelve őrjöngő kiáltozással, amint örvénylőn körbe keringenek Mecca felé fordítva végül is az arcukat,
Látom az arabok és perzsák elragadtatott, szent táncait,
Majd Eleusisben, Ceres otthonában, a táncoló mai görögöket,
Hallom, hogy testük lejtésére hogy verik össze tenyerüket,
Hallom lábuk ütemes csusszanását.
Most meg az ókori, vad koribantusi táncot látom, amint a táncosok megsebezik egymást,
És látom a római ifjakat, akik a flazsolet éles hangjára feldobják és elkapják fegyverüket
Amint térdre hullnak és újra talpra szöknek.

A muzulman mecsetről hallom a müezzin hívását,
Bent látom az imádkozókat, (nincs szertartás, sem beszéd, sem meggyőzés, szó,
Csak csendesség, komolyság, ájtatosság - felemelt, izzó fejek - önkívületes arcok.)

11.

Hallom a sokhúrú egyiptomi hárfát,
A nílusi hajós kezdetleges dalait,
Kína szent császári himnuszát,
Az uralkodót ünneplő gyengéd hangokat, (a pengetett fát és követ)
A hindu furulyát, a csörgők izgatott csörrenését.
A bajadérok zenéjét

12.

Most Ázsia, Afrika elhagy - Európa mind jobban növekedve elönt,
Mérhetetlen orgonák, zenekarok harsognak és a hangok hatalmas összezúgásából kihallni
Luther kemény himnuszát: Eine feste Burg ist unser Gott,
Rossini zengését: Stabat mater dolorosa,
Vagy, homályosan úszva a kápráztatón színes üvegablakok mögött árad magas katedrálisokban
A szenvedélyes Agnus Dei és Gloria in Excelsis.

Addig halmozza és sorolja fel egy gondolat és fogalomkör különböző megnyilvánulásait, míg ezek egy heves ritmussá nem válnak és ütemet adnak a prózának, zenét az agynak, színeket a képzeletnek, a meg-megújuló és váltakozó folytonosság szinte rímeket teremt, és anélkül, hogy bármi köze is volna hozzá, a régi versformák minden lendületét szinte kipótolja.

Céltudatosan, művészi eltökéltséggel.

Lehajol egész a földre, fölemelkedik a bolygók és más naprendszerek közé és valóban betölti az egész világot.

Betartja elvét: senkihez se hasonló.

Kik legjelentékenyebb amerikai kortársai?

Mindenekelőtt Edgar A. Poe, aki Whitmannak egészen az ellenkező pólusa és a "Kompozíció bölcselete" című tanulmányában a legnagyobb elhatároltság, koncentráció, hangulatfestés és költői ornamensek és díszítések híve. Mintha a fentebb idézett sorokban Whitman vele vitatkoznék.

Whitman a cselekvő, teremtő, előretörő, érzéki, az egész világot betöltő embert jelenti, a felszabadult, vagy felszabadulni akaró "én"-t, Poe a stilizáló, vergődő, lelkét marcangoló művészt, a lelki elvonatkozás és a legválasztékosabb, gyötrő formák mesterét.

1849-ben halt meg és ha volt hatása Whitmanra, csak az lehetett, hogy milyen ne legyen!

Azután Longfellow átitatott európaizmusával, George Morris, William Cullen Bryant, az angol költészet korabeli, divatos tradícióival egy-két amerikai vonatkozással, vagy tárggyal, de teljességgel nem amerikai megnyilatkozással.

És még egy nevezetes későbbi kortársa: Bret Harte, akinek költeményei (The heeten chinee) teljesen amerikai szelleműek, humora, szentimentalizmusa, pátosza is az, de formáiban a rím- és formagazdag angol hagyományokhoz ragaszkodik, kijelöli Rudyard Kipling útját, azonban átfogó ereje, lendülete, érzékeltető bátorsága meg sem közelíti Walt Whitmant, ezt a világirodalomban egészen különálló jelenséget.

*

Költészetét a legszentebb, legőszintébb, legigazabb művészetnek tartja. Folytonos istentiszteletnek, amelynek hivatása, hogy megjavítsa az embert, szebbé tegye életét. Rímet, időmértéket, strófabeosztást nem ismer, de sorai nagy betűkkel kezdődnek, mert a vers mégsem köznapi megnyilatkozás. Költeményeinek 510 oldalt kitevő kötetében csak kétszer használ rímes formát. Lincoln temetési himnuszának egyik sirató verse, az "O captain! My captain!" című, és a "The singer in the prison" himnusza van rímekbe írva. Mind a két esetben ünnepélyessé akarja tenni a verset, illetőleg magát a műfajt, a verset a versért, tiszteli meg, a szavak zenéjét még a rímek zenéjével is fokozza.

Rímei kihegyezettek és gyerekesen gondosak, mint "bands - hands, face - grace, sin -in", stb.

De nevezetes, hogy a verseket ünnepi alkalomra rímekbe öltözteti.

*

A "Leaves of Grass" első kiadása eleinte semmiféle érdeklődést sem keltett, észre sem vették. De egy napon a New York Tribuneben megjelent Emersonnak egy levele, melyet Whitmannak írt és amelyben a harminchat éves fiatalember kötetéről azt mondja:

- a legrendkívülibb, amit ezideig az amerikai szellem és tudás adott.

Emersonnak ez az ítélete egyszerre elismertté tette Whitmant. Szóbeszéd tárgya lett, magasztalták, szidták, csoportok támadtak ellene és mellette, - Whitman pedig haladt tovább maga kijelölte útján.

Az "Encyclopedia Britanniea" írja róla, hogy egész életén át a munkások, csavargók barátja volt, közöttük érezte jól magát, és ha bárki is kéréssel fordult hozzá, szíves örömmel sietett segítségére. A jóság nem fogalom volt a számára, hanem maga az élet, élethivatás... Azt akarta, hogy jóság töltse be az egész világot, az élet minden megnyilatkozásában a jóság forrását kereste, szerinte a jóság a természetes és erre kell, lehet nevelni az emberiséget.

Nem törődött az úgynevezett erkölccsel, érzéki volt magáért a kéjért, a meztelenséget dicsőítette, de csak azért, mert benne a test tökéletességét látta, ami felér a természet bármely más szépségével. A férfi és nő szerelme nála sohasem probléma, nem válság, hanem viharos természeti tünemény, amelynek végső rendeltetése a tökéletes emberek teremtése. Nem nősült meg!

Felzúdultak ellene, ami 1860-ban íródott verséből tűnik ki:

Hallom, azzal vádolnak, hogy intézményeket akarok lerombolni,
Pedig valóban se intézmények ellen, se mellett nem vagyok.
(Igazán, micsoda közös bennem velük? Vagy éppen a lerombolásukkal!)
Hacsak az nem, hogy Mannahattában és az államok minden városában, belsejében, tengerpartján,
A földeken, az erdőkben és minden hajón, ha kicsi, ha nagy, amely csak vágja a vizet,
Tanítóskodás, törvények, gyámkodás, érvek nélkül
Meg akarom alkotni a bajtársak igaz szeretetének intézményét.

Ne tagadjuk, ez bizony próza, lapos és kietlen próza, csak éppen a belső meggyőződés ad a soroknak valami költői lendületet. És itt egyúttal meg kell állapítani, Hogy Whitmannak nincs igen nagy szókincse és kifejezési módja is gyakran ismétlődik. Ez onnan van, mert egyúttal agitátor is és szólamokkal dolgozik, szólamokat akar újra és újra hangoztatva a köztudatba vinni.

Minden iránt érdeklődik, ami csak a világon történik, és a technikának, a földrajzi felfedezésnek minden újabb eseményét már feldolgozza rendszerében gyors költői készsége. Szinte gyűjti a földrajzi, néprajzi, filozófiai fogalmakat, hogy rögtön felhasználhassa, - de ez nála csak felsorolásban nyilatkozik meg. "Nem kritizál, nem érvel velük" - programjához híven - és nem tudjuk, hogy mennyire dolgozta fel mindezt önmagában.

1862-ben észak és dél háborújában vesz részt. A néki való feladatot vállalja. Nem fog fegyvert, hogy öljön, hanem betegápoló lesz. Leutazik Washingtonba a Fredericksburgnál megsebesült fivére, George Whitman alezredes ápolására. Ott marad.

A sebesültek jó szelleme lesz, bejárja a csatateret, évekig kötözi a sebesülteket, lefogja a haldoklók szemét, a világ szeretőjéből lassankint átalakul és kezd lenni, ahogy öreg korában nevezik, a "good grey poet". Emberszerető, bölcs, de még mindig szenvedélyes, gyönyörteli szemlélője mindannak, ami körülötte történik.

A harctereken írott kötetében, a "Drum taps"-ban írja "Give me the splendid silent sun" című gyönyörű versében:

- - - Add nekem - - -
Manhetten utcáit hatalmas robajukkal, ahogy most zúg, pergő dobokkal,
A végtelen és zajgó kórust, muskéták csörrenését és zörejét (még a sebesült látását is).

Tehát még a sebesült látását is! Mert ez is az élet tartozéka, az örök folytonosság szépsége.

Walt Whitman soha egy percig se lett hűtlen önmagához. Pedig gúnyolták, üldözték verseiért, 1866-ban a washingtoni belügyi hivatalban viselt állásából elmozdították, mert erkölcstelen verseket írt és megmételyezte honfitársait. 1881-ben Massachusset államban támadták meg, viták és harcok gúnypontjába került, de Walt Whitman maradt a régi.

A múló évekkel csak nőtt, terjedt költészetének köre, Amerika, az Egyesült Államok, Walt Whitman költészetéhez teljesedett, a föld erjesztő lelke, mozgatója lett. Természeti szépségei összenőttek és eggyé váltak ipari erejével, népessége szinte egy felsőbb rendű emberi faj.

Amerika fejlődésének nagy vonalai elérték Walt Whitman költészetének nagy vonalait. Az emberiség jövendő céljait kijelölő általánosságokat jelentik ezek a vonalak. És egyúttal azt a pátoszt, ami minden igazi amerikaiban megvan.

Az amerikai politika távoli, nagy célokat jelöl ki, Wilson is ilyen célokkal vitte nemzetét át a háborúba, - a népek szövetsége, a népek önrendelkezési joga, a Központi hatalmak demokratizálása, mind ilyen nagy vonalakat jelentettek első hangoztatásukkor.

És Walt Whitman is a messzi, nagy célok költője, bár egyúttal a legnemzetibb író. Általános, az egész világot átölelő emberszeretet és testvériség az ő költői munkálkodásának a mozgatója, lelke és célja, és amennyiben ez fedi ma a világpolitikát, annyiban válik világköltővé Walt Whitman, és annyiban lett programja a legújabb magyar lírának.

De a gazdagság egyúttal korlátot is teremt Walt Whitman költészetében. Éppen, mert annyira általános, teret és időt átfogó, csak a nagy vonal, a hatalmas ívű lendület, a fejlődés folytonos mozgása válik benne jellegzetessé, s az egyéni élet minden fájdalma, öröme, gyötrődése, finomsága eltűnik, a belső líra elvész, még a költő belső vívódásával sem ismerkedhetünk meg, annyira beleolvad a végtelen általánosságba, a tömegbe, mint ahogy ezt körülményeinek egyik előhangjában meg is írja:

Önmagam éneklem - az egyszerű, különálló személyt,
Most hangozzék a szó: demokrácia, - a szó: en masse.

A fiziológiát zengem tetőtől talpig,
És nem csak a fiziognómiát, nem csak az agyvelő érdemli meg egyedül a múzsát, - kimondom, a teljes forma sokkal érdekesebb.
Egyenlőn zengem a nőt a férfival.

Az életről dalolok, melynek szenvedélye, lüktetése, hatalma mérhetetlen,
Csupa vidámság, - isteni törvények alatt alkotva a legszabadabb cselekvésre,
A modern embert énekelem!

Pásztor Árpád