Franczia- és Angolországot a La Manche-csatornán át összekötő alagút terve régóta foglalkoztatja a mérnököket. Először I. Napoleon idejében, 1802-ben vetődött fel a gondolat, de komolyabb értékű tanulmányt csak Thomé de Gamond végzett ebben a dologban 1834-től 1866-ig. Thomé de Gamond a két országot összekötő útnak hat változatát tanulmányozta.

Az 1870-71.-i franczia-német háború egy időre levette a napirendről az alagút tervét, de később a hetvenes évek közepén mind Francziaországban, mind Angolországban társulatok alakultak a kivitelére. Azonban Angolország a splendik isolation-ját féltve, nem adott engedélyt a terv megvalósítására s az ügy napjainkig elhúzódott.

Végre 1913-ban az eredeti Thomé de Gamond-féle tervet a mai viszonyokhoz alkalmazva egészen átdolgozták s a különböző angol társulatok, melyek az alagút létesítésre alakultak, Channel Tunnel Co. Ld. néven egyesültek s így remény van a terv megvalósítására.

Az új terv kidolgozásában jelentékeny része van Sartaiux A. franczia mérnöknek. A geologiai vizsgálatok franczia részről Breton vezetésével történtek, angol részről pedig Hawskhaw John buzgólkodott ebben a dologban.

A geológiai kutatások kimutatták, hogy Angolországot és Francziaországot a mioczénkorszak végén földszoros kötötte össze a mai Calaisi-tengerszoros helyén. A földszoros lehetővé tette, hogy a két ország ez időbeli állatvilága teljesen egyforma legyen. Ezt a földszorost a tenger a mai geológiai kornak kezdetén hullámcsapásaival áttörte s ez a romboló munka még most sem szünt meg s évszázadonkint mindkét partból 20-20 m-nyi széles sávot mar kis a tenger, vagyis a szoros százévenkint 40 m-rel bővül.

A 33 km széles szoros tehát 80000 év alatt készült el. A mai két part geológiai szerkezete élénken tanusítja, hogy valaha e két part között szárazföldi kapcsolat volt: fönt fehér kréta kovával, lennebb a kova eltünik és a krétamész agyagosodik; végül lent agyagos krétaréteg következik, mely nagyon tömött, egyenletes és czementkészítésre alkalmas. Ez az utóbbi az ú. n. cévoman vagy szürke rueni kréta, melynek vastagsága mintegy 60 m, s melyben a tengeralatti alagút megépíthető, mert tömött, vízálló, elég puha, hogy benne a munka könnyen menjen s elég ellenálló, hogy ne omoljon be.

Sartiaux terve szerint az alagutat ebbe az alsó agyagos krétarétegbe vágnák be (1. és 2. rajz) s kanyarulatok és kellő esések alkalmazásával az alagutat egész terjedelmében csakugyan ebbe a rétegbe el lehet helyezni. Itt tehát egészen más szabályt alkalmaztak, mint a Simplon-alagút építésekor, midőn a legkülönbözőbb természetű rétegeket vágnák át s ebből a körülményből sok kellemetlenség származott.