Egy szín: egy színnel több az Emberiség nagy színskálájában. (Milyen szegény volna az egyszínű Emberiség!) Egy közös hangulat, közös emlékekből, öröklött és átélt közösségekből összeszőve. Testileg talán nem vagyunk rokonok: lelki közösség az. Egy nyelv, mely gondolkodásunkat hasonlóvá tette, ugyanazon mesék, melyeket hallottunk a gyerekszobában, ugyanazon történet, melyet tanultunk az iskolában, ugyanazon könyvek, melyeket olvastunk, hasonló városok, melyekben éltünk, hasonló tájak, amelyeket láttunk.

És ugyanazon csapások, miket átszenvedtünk, ugyanazon áldatlan körülmények, amik közt tengődünk! Az egész múlt, jelenig gazdagodva, úgy, amint lelkünkben felgyülemlett. Közös lelki ősök. A nemzet az a lelkek közt, ami a faj a testi leszármazásban. S amint a faj ereje a testi múlt ereje: ismeretlen ősök hajlamai, betegségei és energiái: úgy képviseli a nemzet a lelki múltat, a lelki ősöket.

Nemzet: a kultúra.

Aki így érti meg a nemzeti fogalmát: annak szabad nemzeti irodalomról beszélni. Az irodalom a lélek borának edénye, s minden borvidék talajának sajátos zamata, naphevének íze megőrződik drága hordóiban. Igaz: az európai kultúra egységes, s az irodalom tudósa talán szívesebben fogja tagolni áramlatok, iskolák, mint nemzetek szerint: időben, mint térben.

A botanikust az alany jobban érdekli talán a talajnál. A költő azért próféta nemzetében, mert más mint nemzete, s a múzsa, ez a szent vendég, idegen leányként jön mindenüvé, és úgy is fogadják. A próféta, mondom, azért próféta, mert nem hasonló máshoz,

de azért is, mert mást hasonlóvá tud tenni magához! - Hugo Victor esprit germanique volt, Ady nemzetietlen, az irodalom nemzetietlen mikor megszületik, mint a Kazinczy mozgalma. De nemzeti lesz később! - mint a ma idegen és vendég gondolat holnap emlék és lelkünknek része lesz - s talán az egész lelkünk ilyenből szövődik.

Az irodalom a nemzet lelkének része lesz, mivel a nemzet adoptálja! Mivel a nemzet az idegen alany új fejlődésében régi talajának új lehetőségére ismert rá - ami, ha különbözik is minden eddigi-övétől, különbözik minden másétól is - amit végre is érdemes magáénak vallani, lefoglalni ...

Amivel érdemes meggazdagítani önmagát - éppen azért mert új - s mert az ő talajának íze benne mégis, mert az ő talajából tudott nőni mégis...Amivel ha meggazdagodik, még jobban fog különbözni mástól - mert komplikáltabb lesz - s jobban: hasonlítani önmagához - önmagának kiteljesedéséhez - mert eggyel több lehetőségét valósítja meg...

Így lesz az irodalom nemzetivé, így nő belőle a nemzeti lélek.

Mire ügyeljen akkora a Társaság, ha a nemzeti irodalmat őrzi? Mi az a nemzetellenes érzület, melyet megítélhet tagjaiban? Nyilvánvaló, hogy nem politikai érzület, - hanem valami sokkal mélyebb annál. Lehet valaki a legtökéletesebb nemzetköziség híve politikában - mint a modern irodalmak legnagyobbjai közül Dantétól Romain Rollandig annyian - s oly olasz mégis mint Dante, oly tősgyökeresen orosz, mint Tolsztoj.

Ki merné tagadni, hogy Dante a legnemzetibb költő volt, bár világirodalomról álmodott idegen császár alatt, bár hazája ellenségként száműzte, s egy akkori Kisfaludy-Társaság bizonnyal megfosztotta volna tagságától? Tolsztoj azt mondta:

"Szembeszökő, hogy a hazafiság, mint érzés, rossz és ártalmas érzés, mint doktrína pedig ostoba doktrína..." "Ezt az eszmét, ezt a ma már esztelen és haszontalan eszmét csak azok hirdethetik, akiknek érdekeit biztosítja..."

"A népek megértették, hogy a testvériség jobban biztosítja érdekeiket, mint a hazafiasság, és ez az emberi érdekekkel merőben ellentétes idea mégis él az emberekben: még mindig nem akad, aki tövestül kitépné a lelkekből..." "Bár ha megértenétek, hogy nem a haza gyermekei, hanem Isten gyermekei vagytok ..."

Aki így írhatott: politikai érzésében minden volt, csak nem hazafias. S ugyanez a Tolsztoj mégis legfőbb dicsősége, megkerülhetetlen alkotója az orosz "nemzeti" kultúrának: s egy nagy irodalomnak éppen nemzetiségéből hiányzanék valami fontos, ha ő hiányzanék.  S egy orosz Kisfaludy-Társaság nagyon szégyenletes ostobaságot követne el, ha Tolsztojt mint "nemzetietlent" kigolyózná.

Irodalmi fórum ítélete alá nemzetiség vagy nemzetietlenség csak annyiban tartozik, amennyiben nem politikai, hanem kulturális. Amennyiben a műveknek nem tartalmában jelentkezik, nem a mondanivalóban.

Hanem a formában.

A forma a léleknek sokkal mélyebb rétegeit tükrözi, mint a tartalom. Ahol a forma nemzetietlen: ott az író lelkének nincs köze a nemzethez, s veszély az ily író a nemzet igazi léte ellen, mely kulturális lét. De itt is: jól vigyázz, ítélkező! Az első látszat mindig a különbséget hangsúlyozza: Hugo "germán szellem", Ady "idegen" volt, amikor érkezett.

Jósnak kell lenned, ha helyesen ítélkezni akarsz a jövendő nemzetét kell látnod, tudós szemekkel kell nézned (mint a kémikus) a savra, mely sisteregve és harcosan cseppent az ellenséges oldatba: hogy egy perc múlva, a harc végeztével, kiválaszthatatlan veggyé egyesüljön vele.

Ez az ítélkezés csak a legtisztább és legfinomabb irodalmi kritikáé lehet - s talán csak hosszabb idők feladata. Nem egy "társaságé", nem egy politikailag ingerült koré, egy vésztörvényszéké. De a vésztörvényszék nem is ezt célozza. Hisz ez a legnagyobb következetlenség lenne a társaságoktól: valakit, akinek megválasztásával nyílván tanúságot tettek róla, hogy meggyőződésük szerint a nemzeti kultúra gyermeke - s majdan új ágainak törzse lehet - egynéhány hónap múlva megbélyegezni, mint nemzetietlent.

Hozzá még csak nem is az író újabb művei alapján: mert hisz ez az egynéhány hónap az elnyomott sajtó némaságának ideje volt. De még ha új művek alapján is volna: levethetné-e az író a nemzeti kultúrát, mint egy kabátot? Az irodalmi leszármazást éppoly kevésbé lehet megmásítani, mint a testi leszármazást. A Társaság önön tévedését ismerné be, ha az írót, aki előbb nemzetiként magába fogadott, most nemzetietlennek ítélné.

Mondom, nem is kulturális ítélkezés itt ez. Dehát micsoda ítélkezés akkor? Ez a Társaság a vélemények fölött ítélkezik. Elítélné Tolsztojt, aki hazafiatlan véleményei dacára a legnagyobb nemzeti író marad mindig? Elítélné Shelleyt, tiszta kommunista és ateista elveiért, a Godwin tanainak hirdetéséért versben és prózában? Tagadná a szellem jogát, hogy új világrend, új erkölcs, tökéletesebb társadalom felé lendüljön ki? A tartalom fölött ítélkezik? Elítélné Vörösmartyt mivel megírta a rettenetes sorokat a militárisztikus haza ellen:

Neve: szolgájj és ne láss bért,
Neve: adj pénzt és ne tudd mért,
Neve: halj meg más javáért,
Neve: szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok!

Nem a nemzet lényege, lelke, kultúrája fölött őrködne akkor a társaság, hanem a szavak fölött, a frázisok f ö l ö t t! És jaj annak, aki így őrködik! Mert a szavaknak sajátságos a természetük: amíg élnek, erősebbek a dolgoknál maguknál, de a szavak ereje halandó. Mily rettenetes, égő erejű szavak választottak el egykor egymástól - a magyar irodalomban is - katolikust és protestánst!

És micsoda ítélkezések folytak ezeknek a szavaknak nevében! És ezek a szavak ma szelídek, mint a lombok zúgása szélcsendes időben! Nem is tudjuk ki volt protestáns, ki volt katolikus?  Fontos az, hogy Balassa milyen vallású volt? (Egy azonkori írókból álló társaság előtt semmi sem lett volna fontosabb. Éppen úgy mint ahogy ma nem fontosabb semmi, minthogy nemzeti-e vagy "nemzetietlen"?)

Szavak, szavak, szavak!

Ezekből a szavakból áll az, amit "világnézetnek" neveznek. S ezekkel a szavakkal szemben áll az a mindnyájunknak kedves eleven valóság, aminek a neve: nemzeti kultúra. Íróról, akinek lelke - éppen a Társaság ítélete szerint, mert hisz azért választotta tagjává - e nemzeti kultúrának új nedveket tudott adni: aligha állítható, hogy e nemzeti kultúrának ellensége volna, - bármily politikai nézetei vannak is különben.

Egyikük talán azt hiszi, vagy azt hitte egy pillanatig, hogy az emberiség minden nemzetének szabad kultúrája a nemzetközi állam keretein belül fejlődhetik ki akadálytalanabbul mint a folyton versengő kis nemzeti államokban, melyek egymást - és egymás kultúráját is - folyton elnyomni törekednek, s világháborúk felidézésével a közös emberi kultúrát is veszélyeztetik.

Ezek nagy szellemek által vitatott kérdések és még sokáig - talán örökké vitathatók lesznek. De akárhogy oldjuk meg ezeket, a végső célunk mindannyiunknak egy marad: a lehető legnagyobb békében és boldogságban a lehető leggazdagabb, tehát legsokszínűbb, legsokszorosabban nemzeti kultúra...Miért üldözzük hát egymást - akik mind e jövőbe érő kultúra építői vagyunk - múló "világnézetekért", politikáért, elfogultságokért, szavakért?...

De erre megint felelhetnek a Társaságok.

Ekként felelhetnek:

- Szavak - azt mondjátok -: de olyan esztendőket élünk, amikor a szavak: cselekedetek. Aki szavakat mondott ki ezekben az esztendőkben, az felelős azokért az eseményekért, amelyeket szavaival előkészített vagy elősegített. Kísértetes idők voltak ezek! Minden szó mintha varázsszó lett volna: oly ijesztő pontossággal követte őket sötét öccsük az Esemény, vádolva a kontár bűvészinasokat. Nem hasonlított az bátyjaihoz! A Szó nyájas volt és fényesszemű, az Esemény vak és erőszakos.

A Szó kiröpítette a kalitkából az eszméket, de már ott lesett rettenetes öccse és vasbotokkal verte le a gyenge szárnyasokat. A Szó értelmesen hangzott és meggyőzött: de az Esemény ész nélkül hadonászott, s nem nézte, hová üt? És a "nemzeti kultúra" virágos mezőin gázolt végig ez a rettenetes família! Irtózatos pusztulást hoztak minden magyarságra, nagyobbat mint a tatár, nagyobbat mint Mohács, nagyobbat mint a világháború! Ne feledjétek el, hogy a Szó szaladt elül! A Szó volt a kvártélycsináló ebben a végzetteljes hadjáratban!

Lehet-e a nemzeti irodalom őrei között megtűrni azt, aki ezt a vészhozó előhadat rászabadította a nemzetre? Nem ártatlan szavak voltak ezek! Nemzetgyilkos szavak voltak. Lehet hogy az urak, akik mondták, dalolták, írták és szavalták őket, az egész emberiség legnagyobb javát álmodták és benne nemzetük javát is. A tény azonban mégis az, hogy sietették velük, sőt egyenesen előidézték nemzetük bukását. Végképp eljátszották így jogukat arra, hogy a nemzet szellemi életének kitüntetett vezetői közt szerepeljenek. Ahol a legnagyobb dolgok vannak szóban: ott a könnyelműség is bűn.

Nehezen tud erre felelni az író.

Minden szó úgy hat szívébe, mint a kés. Nem ezek voltak-e a szemrehányások, melyeket maga is tett volna magának, a véres Terror sok lázas éjjelén? Kinek fájt úgy nemzete bukása, mint neki? Mennél nagyobb volt az illúziója: mellyel naiv gyermekként hitt és lelkesedett: annál tragikusabb lett a csalódás! Elképzelte talán nemzetét, a nemzetek első sorában küzdve szent küzdelmek egy új világért szabadon!...Most önönmagától megcsalva látja és kifosztva, az átszenvedett legaljasabb rabság bélyegével: Európa koldusát, utolsót minden nép közt, vértől és szégyentől veresen...

És óh! azok a szemrehányások! Hogy éppen az ő legdicsőbb álma lett eszköze a gaznak, hogy minden jószándéka bűnre vált, hogy megcsalták, behálózták, legszentebb érzéseit aljas érdekek ürügyévé tették, igen, az önvád ez...haj, nehéz neki védekeznie! Igen: az önvád ez, melyet valami megmagyarázhatatlan végzet folytán éppen a jóra legbuzgóbbaknak kell mindig érezniük e megátkozott országban, hol a legjobb szándék is szerencsétlenségek oka lesz, a Széchenyi döblingi önvádja. Igen, az önvád ez, és gaz volna, hogyha nem érezné, s hogy ha nem vallaná be férfiasan.

Egy pillanatra megroskad az önvád súlyától, bátorságát, biztosságát veszti: oh, csak az ostobák biztosak, csak a lelkiismeretlenek nem éreznek kételyt!

De aztán végignéz támadóin.

És egyszerre visszanyeri önbizalmát. Kik azok, akik így beszélnek vele? Nem ő-e mégis a legjobb itt? Tévútra vihetik-e az eszmék azt, akinek nincsenek eszméi? A lelkesedés, akiben nem ég lelkesedés? Elcserélné-e ő kínzó bűntudatát, szent hiszékenységét, naiv megcsaltságát - avval az erénnyel, mely voltaképp közöny? avval az okossággal, mely csak önző számítás? avval a fölénnyel, mely csak az ideáltalanság cinizmusa? Elcserélné-e bátor szavainak keserű utóízét - a fedhetetlenségért, amely gyávaság volt, szentségtörő múltját a kegyeletért, amely babona?

Emelt homlokkal állhat ő akárki előtt, oka van fájdalomra, gyászra - ó jaj, kinek van méltóbb oka rá? - de szégyenkezésre nincs oka! Nincsen takarnivalója semmi sem! (s ez több, mint amit támadói közül sokan elmondhatnak). Nem kell megtagadnia egyetlen szavát sem, egy sem volt közöttük, amit önzés súgott volna, vagy hitvány hiúság, valamennyi bátor volt és igaz.

Nyugodtan áll meg régi szavainak derék hadserege előtt, bár a Gyanú, Vád és Irigység ferde és szennyes tükrei egy másik hadsereget vetítenek eléje, mely az övének borzasztó torzképe, s melytől egy pillanatra maga is visszariadt, most megáll nyugodtan, fölveti a szemét:

- Mivel vádoltok ti engem? Mi ellen kell nekem védekeznem? Van-e közületek, aki, csak álmában is, arra gondolna, hogy nemzetem kárát kívánva írtam bár egy szót is? Amit ellenem vethettek, az legfeljebb annyi, hogy rossz politikus voltam és nem láttam előre, ami következett. De hát köteleztem én magam arra, hogy jó politikus leszek? De hát egyáltalán politikus voltam én? Költő voltam, és egy kötelességem volt: lelkem igazát mondani: s azt tettem! Akkor érhetne vád, ha nem azt tettem volna. Semmi mást tőlem számon kérni nem lehet!

Igaz, súlyosan érzem, rossz politikus voltam. Oly szavak jöttek ki ajkamon, melyek a sötét sors végzetes eszközévé váltak. De miért álltok meg az én szavaimnál? Nem voltak-e más szavak is, hazafias szavak, melyek a legvéresebb és legszerencsétlenebb háborút zúdították a nemzetre? Miért nem kértétek ezeket is számon? Mikor a háború a végéhez közeledett - és egészen bizonyossá vált, hogy azok, akik ezt a háborút hangulatilag előkészítették, táplálták, dicsérték, tudva vagy tudatlan a legborzasztóbb katasztrófának lettek az okai -

miért nem állítottatok vésztörnyvényszéket a háborús költők ellen?

Nem az ő háborús, "nemzeti" szavaik kezdték-e a nagy Vészt? S ezeknek még csak annyi igazolásuk sem lehet, hogy a mindenek fölött álló emberi Igazság és a végső Testvériség szavai lettek volna. Ezek nyílván a politika szavai voltak. Egyetlen igazolásuk a siker. Egyetlen mentségük, ha a nemzetnek hoznak hatalmat és előnyt. S mit hoztak? Végeredményben még a forradalmat is ezek hozták. Ne feledjétek el, hogy a kommunizmus is a vesztett háború gyermeke volt.

A forradalomnak óriási mentsége a háború. De mi a háború mentsége? Mi lehet azoknak mentsége, akik a nemzet szent szavai a tömeggyilkosság eszközévé alacsonyították?

Ha az ő politikájuk eredményét számon kértétek volna: jogotok lehetne számon kérni most az én politikámat is. Így nincsen jogotok. Azt mondjátok, rossz politikus voltam: nem láttam előre, hogy a forradalom vérbe és szennybe fúl. De ők - akik a háborút dalolták - előre látták-e a vereséget? Nem ígértek-e győzelmet végletekig? És ha én bűnös voltam: az ő bűnük volt atyja az enyémnek.

Ha tehát mindnyájunk szavai vészhozóak voltak: nem szégyellem s nem bánom, hogy nem a nemzet sacro egoism o-jának szavait mondtam ki, hanem a nemzetek közötti Béke s a nemzeteken fölülálló Igazság szavait kerestem. Igaz, a legbékésebb, legjámborabb szavak bárányokból farkasokká váltak, s mint a megveszett nyáj tiportak végig a termő földeken: a pásztorok riadtan bámultak utánuk.

De mi jogon teszi felelőssé egyik pásztor a másikat? Mi jogon vontok kérdőre ti engem? A ti nyájatok talán kevesebb termést pusztított el? A föld, amelyen átgázoltak, talán kevésbé volt enyém, mint tiétek?

Nem tartozom nektek felelettel. Nem felelek nektek.



[+] E cikket még augusztus és szeptember hónapokban írtam. - B. M.

[*] Annyira így van ez, hogy Merezskovszki Tolsztojt, minden nagysága mellett is, éppen az orosz irodalomnak egyoldalú nemzeti irányba való terelőjét, s a Puskin által kezdeményezett nyugati szellemtől való eltávolítóját támadja. Mindenki előtt világos Tolsztoj erős nemzeti iránya, ha pl. Turgenyev európaiságával hasonlítja össze.

[*] Emlékszem egy Katholikus Költők c. verses antológiára, amelyben, mint egy bírálója kiderítette, tévedésből tíznél több régi protestáns költő szerepelt.