Nem ittad-é tekintet
borát mely megzavar?
amelynek fénye csöndbe vész
mint hang ha hangba hal?
mely nappal is lát csillagot,
a amit az éj takar?

Mellette az aranyhalom
valóban drága kincs
s fején az álomkoszorú:
drágább már semmi sincs -
ó kit nem boldogítana
az aranyfényű tincs!

Gyors tánc körötte, merre ül,
vak ütemet követ
s kártyái, táncos láb gyanánt
amelyeket kivet,
lángasztalára hullanak
mint dobogó szívek.

Újjából simán egyre húll
e csillogó szemét
és húllva visszaveri mind
a könnyed árnyzenét:
kék és zöld, bibor és vörös
gyűrűi nagy szemét.

Kivel játszik? Veled ki égsz
gyöngyéért szertelen,
velem, ki titkát kutatom,
s aki csak megjelen -
régóta játszunk, ő meg én,
egy különös helyen:

egy rend nélkül való helyen
ahol az éj a nap,
hol aki fekszik, föl se kél,
s ki alszik, úgy marad:
homályzatos homály között,
a halálárny alatt.

Mik a kártyái, kérdezed?
A szív, mely újra kér,
ha jóllakott, a drágakő,
melyből a vétek él,
a tőr mely a sötétben öl,
sírásó, szemfödél.

S milyen játékot játszik ő?
velem már veszve rég,
veled még egyre jár, vele
tán el se kezdte még:
de mindenkivel játszik ő,
ahol csak a nap ég.

Kártyát te vetve látsz csupán:
ő fekve látja már, -
és Élet e játék neve,
így mondja földi száj
de, majdan megtudod, ha szól:
az ő nyelvén Halál!

Fordította: Babits Mihály