II.

Hat hétig rótta, szürke társ,
Az udvart, a sivárt,
S krikett-sapkásan és vidám,
Dacos ütemre járt,
De még sohsem láttam szemet,
Napfényre oly sovárt.

Nem láttam senkit oly mohón
Csüggni a kis darab
Kékségen a fejünk felett,
Mit égnek hí a rab,
S min gyapjas felhőt tépdes a szél,
Míg foszló bolyha marad.

Balgán ő nem tördelt kezet,
Mint aki költi még
A hűlt Reményt, mely szörnyű odúnk
Vak éjén halva rég,
Csak hagyta: szemét hadd telje a nap
S mellét a reggeli lég.

Kezet nem tördelt s könnye se húllt,
S nem volt se vad, se mord,
Csak itta a langy lég lágy italát,
Mint melybe mák leve forrt,
S nyílt szájjal itta a napot,
Mint drága, isteni bort.

S én s a másik árva raj,
Mely ott körben forog,
Felettük, rajtunk mi a gond,
Mily nagy vagy könnyű dolog,
S bús csapat szeme rátapadt
A társra, ki lógni fog.

S oly furcsa volt az: látni őt,
Mily víg ütemre jár,
És furcsa volt szemén a tűz,
A fényre oly sovár,
S oly furcsa volt: a számadást
Már tudni, mi rája vár.

*

Mert a szil s a cser tavasszal ezer
Rügyet vígan nyitó,
De mennyire más a vad, viperás
Tövön nőtt bús bitó,
Mely ha tar, ha zöld, valakit megölt,
S gyümölcse undorító.

És kegyteli táj, hol már mi se fáj,
A föld fiának az ég,
De fönn a bús padon a gúzs
Közt nyögni szörnyű a vég:
Az ég honát szűk hurkon át
Utólszor látni még...

És édes, amíg a szív ere víg,
Hegedűre az ifjui tánc,
A flóta ha zeng, a hárfa ha peng
és perdül a fürge lánc,
De jaj, ha holt lábad bomolt
Táncával a szélbe rángsz!

Igy, napra nap, mi, sok árva rab,
Lestük szegény fiút,
S tünődtünk: jaj, ránk is talán
Ily végzet átka jut:
Les a gyúlt Pokol s csak bujdokol
Vak lelkünk s mit se tud.

*

Végül, holt társ, már nem loholt,
Hol a bús nép körbe jár,
S tudtam: siralomházban ül,
Mit vak dokk zord fala zár
S hogy isten szép földjén soha
Nem láthatom újra már.

Sorsunk ez volt: két dúlt hajó,
Vész közt találkozó,
Jelünk se volt, szavunk se szólt,
De mért is volna a szó:
Találkozónk nem ünnepi est,
Rút nap volt, búra hozó.

Két számkivetettre így borult
Börtönfalas setét,
Kiket már minden szív kizárt
S a jó isten se véd:
A fogda-pokol, hol a bűn lakol,
Ránk csapta vas fedelét.

III.

Falak öve közt, dokkok köve közt
Nyírkos, mély udvar áll,
Itt szítt leget ő, hol az égi tető
Bús ólomszínt szitál,
S kétoldalt két őr leste, nehogy
Elkapja már a halál.

S benn a padon sem ült szabadon,
Még ott is, éjre nap,
Lesték, ha kelve könnye pereg
S ha fekve imákba kap,
Lesték, ne lopja meg a bitót,
Hol ő lesz préda: a rab.

S szabott rá az igazgató
Zord rendszabály-hadat:
Jött orvos, kinek a halál
csak kór-tény, szürke adat,
S naponta kétszer pap, ki beszól
S szent könyvecskéket adat.

S naponta kétszer szítt pipát,
Egy-egy pint sört is ivott,
Elszánt lelkén a rettegés
Már nem talált buvót,
Sőt szava már: - oh jönne bár! -
Bakót vígan hívott.

S egy őr se merte kérdeni,
E torz szó mire megyen?
Mert aki mord foglári sort
Vállalt, így is tegyen:
Annak kemény ajkán lakat
S arcán álarc legyen.

Oh, mert különben halk szava tán
Könnyes lesz és szelíd,
S a gyilkosok odvába zárt
Szánalom kin segít?
Testvéri beszéd áldott neszét
Melyik szív érti meg itt?

*

S csak jártuk a kört: bicegő, gyötört
Dísz-falka, bohóci raj,
S nem vájta agyunk, hogy kik vagyunk:
Pokol brigádja, hajh!
Csupa maskara-báb, csupa ón-sulyu láb
S tövig lenyírva a haj.

S téptünk kátrányos kötelet
S körmünk vérzett s letört,
Ajtók pora várt, sikáltuk a zárt,
Más meg cellát söpört,
S deszkás folyosót mind sorba mosott,
Csörgetve a csöbört.

S mind tört köveket s varrt zsákszövetet,
S fúrt porló sziklafalon,
S pléhet kalapált s fájó dala szállt,
Hol izzaszt kerge malom,
De a szívbe bent iszonyu csend,
Ott hunyt a Borzalom!

Csend, rémítő ... a rém idő
Állt, - hínárfogta ár, -
S feledte mind: felé mi int,
Rab-sír, tébolyda bár,
míg egy este, láttuk, visszajövet:
Egy friss sír nyílt üre vár!

Óh, élőt várt a tágra tárt
Ásító, sárga torok
Vérért epedt a rög s a repedt,
Gyűrűs aszfalt-burok,
S tudtuk: mire új hajnal szele fúj,
Egy társunk lógni fog!

Jöttünk befelé s lelkünk betelé
A Sors, a Halál, a Gond,
S jött kistáskával a bakó:
Imbolygó esti pont,
S a számozott vas-sírba ki-ki
vacogva szerteosont.

És éjjel a holt folyosókon át
Úgy sejlett, rém-raj ered
S leng, jár s oson e vas városon,
Nesz nélkül töltve teret,
S a rács mögül, hol az éj meg-ül,
Viaszarcuk lesbe mered.

S ő úgy pihent ott, mint akit
Künn ringat szende rét,
Nem is értették zord őrei
Édes, mély szenderét:
Hogyan alhatik így, aki érzi nyakán
A hóhér kenderét?

Pihenni ki bír, hol nyögve sír
Még az is, féktelen,
Ki csak ölt s rabolt s könnye sohse folyt
S most virraszt végtelen,
Míg agyán vadul a m á s kínja dúl
És gyötri éktelen?

*

Jaj, szörnyű az: vergődni a más
Halálos bűneért,
Mint kard hegye szúr, mely a szívbe fúr
Tövig s mérgezve sért,
S rá könny pereg, óncsöppü sereg,
Bár más ontotta a vért.

Posztópapucsos sok nesztelen őr
Cellánkba be-belesett,
És szánta a rajt, mely a kőre hajt
Bús főt, gyötrelmeset,
S mely - Óh csoda! - mint még soha:
Imázva térdreesett...

Vergődve folyt s vad volt s bomolt
Térdelve, imázva e tor,
Setét gyászsátrat vont föl az éj,
S az is dúlt volt s komor,
S bűnbánatunk zord íze mart,
Mint spongyán keserű bor.

*

Kelt szürke zaj, kelt rőt zsivaj:
A kakas hangja szólt,
De vackunk torz nép húzta körül
S az éj még nem oszolt,
Úgy tűnt: örök tánccal pörög
A sok gonosz kobold.

Ujúlt, ha szűnt: kelt, meg tovatűnt,
Mint ködben utassereg,
Surrant a minét, mely a hold szinét
Ellepve körbepereg,
Míg lejtve vegyül aki lakzira gyűl
S szörny bájjal incseleg.

Mert láttuk amint kacsintva int
Az árnyraj s karba-kar
Kört körrel kerül s új táncnak örül,
Szellemcsárdást kavar,
Vadat s furát, száz torz figurát,
Mint szél, ha fövenyt zavar

S járták tovább, mint ferde fabáb
Ráng dróthegyű lábaival,
S fülünkbe gyűlt s iszonyt fütyült
Rút maszkjuk alól a dal,
Mely a holtakat is jaj, a holtakat is
Felkölti, úgy rivall:

"Hujhuj!" - így üvölt - "jó tág ez a föld!
De a béklyó lomha súly ám!
És úri dolog ha a kocka forog,
Csak nyerni s nem ülni pulyán, -
De a Bűn lever s nem nyer aki mer
A Szégyen zord lebuján!"

S nem volt levegő ez a lebegő,
Ujjongó, pokoli nép,
Jaj! tudja a rab, kit a lánc harap
S a vas lehúz, ha lép, -
Krisztus sebére! - tudja, hogy él
Mind-mind ez a fancsali kép!

Kört körre még, - forgó kerék, -
Pár párt kuncogva karolt,
S volt, aki kiállt s bájat kínált
S a lépcsőn felfarolt
S mind leste imánk s kancsítva ránk
Igy majmolt s udvarolt

*

A reggeli szél már nyögve suhant,
De még vak volt a lég,
Sűrű szövetét a nagy, éji, setét
Szövőszék szőtte még,
Ám térden a rab mind félte a nap
Jöttét, mely bosszúra ég.

És nyögve a szél átjárta a hűs,
Könnymosta, zárt falakat,
S mint érc forog, küllőn ha forog,
Perc percbe fájva akadt:
Bús szél! mit tettünk, hogy reánk
Ily vad dühöd szakadt?

Majd láttam a rács-árny ón-fonatát,
Hogy a mészfalon lenyúl,
Szemközt a priccsel, milyet az ács
Pár deszkából gyalúl
S tudtam: már messze, valahol
Az Úr vérhajnala gyúl.

*

Hat óra ... cellát söprögetünk ...
Hét óra ... újra csend ...
De mintha vakon a holt falakon
Nagy szárny suhogna fent,
Bús fagy szele száll: a nagyúr, a Halál
Im ölni megjelent.

Nem volt e vendég leple bíbor,
S nem hozta hold-színű ló,
Pár ölnyi zsineg, faggyús fa-sinek, -
Bitóra ennyi való,
Mit a Rém hozott, csak ily átkozott
Gúzs volt, szörny tettre jó

S mint éji had, ha lápra akad
S hínár fon a lábra bogot,
Pisszenni se mert, imát se kevert
A sok rab s nem zokogott, -
Csak meghalt bennünk ott valami:
A Remény halt meg ott.

Mert zord útján a bűnhődés
Jön-jön s a lépte komor,
Gyöngét lever, erőst lezúz,
Rágázol s hant fedi, por,
S vad szörnyeken is apagyilkoson is
Vas sarka áttipor...

*

Így vártuk a nyolc bús óraütést,
S már nyelvünk marta a láz,
Mert nyolcra ha kong ez a szörnyű gong,
Egy lelket porba aláz,
S vad gúzzsal a Sors, az ölni gyors,
Jót s rosszat sorba gyaláz.

Így vártuk, tétlen a zord jeladást,
Halk raj, mely élni se mer,
Sok lomha rab, bús szirt-darab,
Mely holt pusztán hever
S csak a szíve dobog, mint dob ha dohog,
Mit őrült bú dühe ver.

*

S riadt a hang: a rabharang
Felverte a gyász leget
S minden zugot átkúszva búgott
A jaj, a szárnyaszegett,
Mint bélpoklos ha bújva rí
Zsongó zsombék megett.

S mint bús álomból, mely felénk
Rémtükröt fordító,
Elénk kép tünt: zsíros hurok
S éjszínű, zord bitó
És jajduló, hörgésbe fuló
Ima hangja is ordító...

S hogy mily iszonyú volt ez a bú
S a végső ordítás,
A vad sóhajok és vérízű jajok, -
Mint én, nem tudja más,
Mert annak, ki több életet él,
Sírt több halál is ás.

IV.

Nincsen rab istentisztelet
Bitós foltú napon,
Mert akkor a káplán szive nehéz,
Vagy arca fakó nagyon,
S jaj volna látni mord szemét
S ami benne írva vagyon.

Benn vártuk hát a bús delet,
Míg végre az óra kong
És kulcscsomó csörg arrafelé,
Hol cellák népe borong,
S külön, szűk poklából ki-ki
A vaslépcsőre szorong.

De künn, az édes levegőn,
Nem a régi séta járt,
Láttuk: sok arcot kín meszel,
Mást meg zöld színbe márt,
S nem láttam én még ennyi szemet,
Napfényre ily sovárt.

Nem láttam népet ily mohón
Csüggni a kis darab
Kékségen messzi, messzi fönn,
Mit égnek hí a rab,
S min könnyű felhőket tova
Szabad szél víg lehe kap.

De sok közülünk csüggeteg
Lankasztott bús fejet,
Tudván: őt illetné a halál
Ama másik helyett,
Hisz az csak élőt ölt, de ő
Földúlt egy sírhelyet.

Mert az, ki már másodszor öl,
Egy sírt is újra dúl,
A foltos leplű régi holt
Kikél s új vére húll,
Sűrű, kövér csöppel a vér
Hull egyre s hasztalanul!...

*

Hordván csúf, majmos, clown-ruhát,
Min horgos nyílsor a rajz,
Csöndben keringtünk, míg a csuszós
Aszfalton járt a hajsz,
Csöndben keringtünk, lomha csapat,
Kit szóra semmi sem ajz.

Csöndben keringtünk az üres
Agyunkon át a Múlt,
Az emlékek setét szele
Vadul süvítve dúlt,
S előttünk Borzalom loholt,
S nyomukba Iszony lapúlt.

*

S lépdelt köztünk sok őr le-föl,
Bús nyáj közt hetyke csapat,
Díszben voltak, mit hordani
Csak ünnepnap szabad,
De hol jártak ma: mondta a mész,
Mely csizmájukra tapadt ...

Mert hol tág torkot tárt a verem,
Nem volt ott síri halom,
Csak összehányt sár meg homok
Belül a ronda falon,
Meg izzó mészből gyásztakaró,
Halottat fedni valón.

Mert ily rút szemfedő lepi
A holt boldogtalant,
Kit, csúfra meztelent borít
Rabudvar mélye alant:
Bokáit béklyó s tagjait
Mardossa tűz-ínyü hant.

Csontját s husát a lángfogú mész
Harapva körül veszi, és omló csontot éjszaka rág,
S lágy húst napközbe szí, -
S hol a húsba kap, hol a csontba csap,
De a szívet egyre eszi.

*

Itt három hosszú évig a pór
Nem vet és nem arat,
Itt három hosszú éven át
Meddő ugar marad,
S holt közönyére méla ég
Küld bámész sugarat.

Mert mondják, gyilkos szív porán
Csak mérges dudva nyit,
De nem! nem oly rideg a rög,
Mint véli paraszti hit
S szűzibb fehér s égőbb piros
Volna rózsa itt.

S tán szíve nyitna hókehelyt
S bús bíbort ajkai,
Mert égi jel tárhatja fel:
Az Úr ohajja mi?
Hisz egykor a tar bot a pápa előtt
Bimbózva hajtja ki...

De hajh, nem nő börtön legén
Vér- s téj-szin rózsa, friss,
Utunkon rossz salak recseg,
Meg tört cserép s kavics:
Nem juthat balzsamul virág
A durva rabnak is ...

Nem hull bor- és téj-szin szirom
Halkan, vigasztalón,
Hirdetni, sár s homok fölött,
Belül a ronda falon,
Hogy értünk is kereszthalált
Halt hajdan az Irgalom ...

De bár szegény halott körül
Rút rabfal komorul
És fel se járhat éjszaka,
Mert rá bilincs szorul,
És fel se sírhat, mert fölé
Áldatlan rög borul, -

Mégis: reá már béke vár,
Pihen az árva rab,
Agyát nem őrli őrület
S rá új nap kínja se csap,
A fénytelen mélységbe lenn
Nem bántja hold, se nap ...

*

Fölhúzták, mint egy bestiát
S a rekviem jele
Nem kondult érte kérdezőn:
Üdvöt szegény lel-e?
Egy-kettő, sebten úgy veték
A rossz gödörbe le.

Letépték vászon rongyait,
Hadd lepje légy s szemét,
Röhögték rőt, puffadt nyakát
S dülledt, meredt szemét,
S szórtak veszett szitkot s meszet
Befödni tetemét.

A káplán le se térdepelt
Az átkos sír felett,
Keresztet sem tűztek reá,
Szent, krisztusi jelet,
Bár Krisztus egykor néki is
Szabadítója lett.

De mindegy az, - Sors szabta így,
Bezárult a gödör,
S idegen szívek öntözik,
Sok tört, bús könnyvödör:
Rabok siratják, vert sereg,
Kiket úgy is gyász gyötör ...

V.

A törvény jó-e? - nem tudom,
Vagy rossz? - nem kérdem én,
Azt tudni csak e rút odún,
Hogy zord a fal s kemény,
S minden perc bús nap s hosszú év
Minden nap s nincs remény.

Mit ember az emberre mér,
Fáj az, - ezt tudni csak!
Mióta testvért ölt Kaín
S forog a föld, a vak,
A rossz rostán ocsú marad
S kihull a tiszta mag.

S tudom, - s bár tudná mind aki él,
Mily átok s micsoda gyász
Minden kő, mellyel bús rabot
Kerít el szörnyű ház,
S a rács, mely rejti az Úr elől,
Testvérünk mint igáz.

Nem néz be hozzánk anda hold,
Édes nap nem izen,
De jól van ez így, jó az irígy
Pokolrács ... jaj, hiszen
Nem bírna el ilyen iszonyt
Se égi, se földi szem!

*

Börtön kövén csak vaksi növény, csak mérges Bűn terem,
És hervad minden jó virág,
Mert zárva a verem:
Hajdúnk a sápadt Rettegés
S profószunk Gyötrelem.

Sok szepegő gyereket itt
Bőjt ríkat, éjre nap,
S busakra bot, gyöngékre robot,
Vénekre gúny dühe csap,
Sok agy bomol, sok szív romol,
S nem is szólhat a rab.

A szomorú sok zárka-odú
Mind csupa trágya ágy,
Élő halál vad bűze száll
S lélekzeni se hágy,
S az emberi gép egy vágya se ép,
Csak az állati vágy.

Torkunk öklend a ronda víz
Hínáros undorán,
Meg a latra mért fanyar kenyér
Gipszes habarcs-porán,
S álmunk vad szemmel ijjedez
S elfut tőlönk korán.

*

De bár éh-szomjunk vézna, zöld
Kígyója marva nő,
A szörnyű koszt mit dobva oszt
Az őr, mindegy: minő,
Ám jaj! mit nappal görgetünk,
Szívünk lesz éjjel a kő ...

Örök a szív vak kéje s örök
A cella árnya bent,
Külön poklunkban hajtjuk így
A tengelyt s tépjük a lent,
S ércnyelvű zajnál iszonyúbb
Körül a tompa csend.

Felénk testvéri szó szelíd
Zengése sohse lejt,
A szem, mely ajtónkon beles,
Szánó könnyet nem ejt,
Lelkünk lohad, testünk rohad,
S mindenki elfelejt.

Az Élet rozsdás lánca így
Lomhán husunka váj,
S átkunk hörög s könnyünk pörög,
Vagy sorsunk csendbe fáj,
De végül szívünk megtörik,
Mert ez szent, égi Szabály.

*

És minden szív, mit megtör az Úr
S mit börtön mélye temet,
Áldott szelence s benne dús
Jóillatú kenet,
Minő az Úr Jézusra várt
A leprás házba menet.

Oh! boldog a szív, mely megtöretik
Rá ég irgalma vár!
Ha a földi út ily célra fut,
Mocskolhat-é be sár?
Törött szívnél illőbb kapút
Az Úr előtt ki tár?

*

Már őt, kinek rőt, torz nyaka
És dűlt szeme csupa szenny,
Azt várja, ki a latrot is
megáldá: "Üdvre menj!"
A szívet, mely megtöreték,
Kegyébe veszi a Menny.

A rőt tógás törvénytudó,
Bár három hét kevés,
Ennyit hagyott: keresni írt
Beteg lelkének és
Tisztára mosni bús kezét,
Mit elmocskolt a kés.

S vérkönnyel áztatá kezét,
Mit elmocskolt a vas,
Mert vér s könny moshat bűnt csupán,
Mely tört vérrel avas,
S hol káini folt bíbora volt,
Kereszt gyúl, szűzi, havas.

VI.

Reading alatt readingi vad
Börtönben egy árva rab,
Szégyenverembe vetve pihen,
Hol az izzó mész harap,
S kit e lánglepel tüze lep el,
Sírján jel sem marad.

De itt, míg Krisztus hívja majd,
Neki is béke jár,
Ne hulljon hát rá balga könny,
És sóhajtozni kár:
Megölte, akit szeretett
S meg kellett halnia már.

Mert vallom: minden férfi öl,
Oh, mert bárhogy szeress,
Vagy bús szemed, vagy halk szavad
Mérgekkel fűszeres,
S a gyávák gyöngéd gyilka: csók,
De a bátor tőrt keres!

Fordította: TÓTH ÁRPÁD.