Baudelaire: Kísértet

1919 | Október

1. A sötétség

Pincémben, hol bús visszhanggá a szó nő,
hová a Sors vetett, fenéktelen
búnak boltjában, hol fény nem terem,
hol - csak az Éj velem - zord ápolónő -

vagyok, mint piktor, akit úgy ítél
egy élces Isten, hogy homályra fessen,
vagy gyászos étvágyú szakács, ki nyersen -
nem úgy - forralva falja önszivét,

percekre villan, nyúlik, szembe tárul
egy csillogó kisértet - csupa báj.
Keleti, álmodó mozdulatárul,

mihelyt a teljes termete kivál,
ráismerek látogatómra: nő az,
sötét és mégis oly sugáros: Ő az!

2. Az illat

Szíttál-e néha halkan terjedő
tömjént, mely dómokon remegve száll át
vagy régi zacskó ó levenduláját,
szimattól ínyenc élvre gerjedő?

Mély, bűvös bájjal részegítve jár át
a múlt, ha a jelenben éledő!
Egy drága testen így a szerető
emléknek gyűjti ritka bokrétáját.

Hajából, mely rugalmas és nehéz,
eleven zacskó, ágy tömjénezője,
szárnyas zamat tolonga, vad s merész.

S ruhái, selyme közt a drága szőrme,
mit tiszta ifjúsága itat át,
kiválasztá a prémek illatát.

3. A keret

Miként festménynek, bár az bájjal telve,
s igen dicsért ecset megől ered,
külön szépséget ád a szép keret,
a nagy természetből kiszigetelve,

akként aranyzás érmek, ékszerek,
hozzá simultak a varázst emelve,
tökélyét hírdeté mindannyi nyelve
és hogy szegélye lenni mind szeret.

S ő olykor azt hivé, hogy hirtelen
minden belé szerelmes, s meztelen
csókjába fojtá a szatinhalomnak

szép testét, mely borzongással teli
gyors s lassú rebbenéssel mimeli
friss gyermeteg kecsét a kis majomnak.

4. Az arckép

Hamut hagy Kór s Halál az őrszemekből,
amelyek értünk égtenek híven:
e buzgó, gyöngéd, óriás szemekből,
e szájból, melyben fuldokolt szivem,

egy csókok ezerjófüvéből, könnyű
sugárnál élesb elragadtatás
tüzéből mi marad? Ó lelkem, szörnyű!
csak sápadt vázlat, pár irónvonás,

amely, miként én, elhal a magánnyal,
s amelyet az Idő, izgága vén
naponta megsikárol, sörteszárnnyal: -

Élet s Művészet átka, barna rém,
nem ölheted meg egyről az emlékem:
arról ki gyönyöröm volt s büszkeségem!

Fordította: Babits Mihály

Paul Verlaine: FIFI

Fifike fölriadt - mivel két cuppanó
csókkal mondtál nekem jóreggelt: - és a jó
madárka fölfütyült, - de csőre visszabénult
szárnya alá, s dala megint álomba némult.
Ekkor visszaadtam drága csókjaidat,
cserébe csókolván egy százszorost, vigat,
egy mindenütt-jelen-valót, talpadtól enyhén
sötétlő hajadig, mindenhol megpihenvén,
hol árnyas hely kinált... Kacagtál módfelett...
S ekkor térded közé benyomva térdemet

föléd csuklottam, oly mohón, mint hirtelen had
ha támad, - és te is mohó voltál, de nem vad,
mert nedves szemeid köszönték a gyönyört. -
És ekkor lám, Fifi egyszerre úgy kitört
a drága kis madár! most már egészen ébren,
ujjongva, mint barát barátja örömén,
és diadalmamat köszöntve énekében,
trillázva kis szive az ég felé s felém!

S úgy ugrált, szilajon, mint egy szilaj fiúcska,
ki utcák víg során egy győztest éljenez.
- S a Hajnal függönyös ablakunk fénybehúzta,
büszkén, hogy kéjeink boldog tanúja lesz.

Fordította: Babits Mihály