A iskolát, az uralkodó osztály iskoláit, csak úgy, valahogy végezte el. "Nagyon szegények vagyunk mi fiam" s szerencséjére nem is sikerült soha tökéletesen beletanulnia, ebbe a népi eredetiséget lecsiszoló közkultúrába. A lelkében lobogó költői vágyak miatt soká kísértgette, hogy hangot adjon a magas, a kultúrréteg lelki tartalmának. Húsz, huszonöt évig hiába vergődött, tépdeste magát, marcangolta lelkét, nem sikerült: nem jött meg a hangja, mert gyökértelen volt abban a rétegben, amelybe belekerült.

Félreszorítottságában tudományos kutatások által jutott vissza a népköltészethez és egyszerre csak felszínre került lelkében, minden homok alá temetett kincs és hirtelen fölfakadt életéből valami ősbuzgású, csodás kiáradás s lőn az évezredek előtt elmúlt őskultúrának legmagasabb lobogású énekmondója! Egy olyan rendkívüli jelenség, amely egész irodalmunkban ismeretlen és az emberiség szempontjából kitűnő és elbájoló tünemény.

Nála pontosan, szinte sorról sorra, ízről ízre, gondolatról gondolatra, követni lehet a két kultúra közötti belső távolságot.

A népkultúra, amelyet én itt mélykultúrának nevezek, éppen úgy általános emberi kultúra, mint a magas kultúra, amely a legműveltebb rétegek életét kitölti.

A népkultúra nemcsak a népművészetet jelenti, hanem mindazt a tudást, ami a népet emberré teszi, irányítja, vezeti, életét életté emeli. Az analfabéta parasztság, amely nem képes a betű útján tudomást szerezni az úri osztály gondolkodásáról: az is teljes emberi kultúrközösségben él egymás közt.

Ahogy a magas társadalmi rétegeknél a könyv, az újság, az iskola, a fórum, a művészeti eszközök mind arra valók, hogy az egy nívón élő réteg minden egyes tagja gyorsan, lehetőleg egyszerre értesüljön mindenről, ami a számára termelődik, hogy egyszerre osztozzon azokban a javakban, amelyek a közkincset jelentik: ugyanúgy meg van a mély néprétegnek is a maga kulturális közössége, amely bölcsességet, szakismereteket, a gondolkodás irányítását, közös világszemléletet adva, kiegyenlíti az egyéni fejlődés szakadékait.

A három éves kis parasztgyerek nagyapja lábánál életbölcsességet, emberismeretet és gazdasági tudást tanul, s a nyolc éves parasztgyerek már kész ember. Gazda, vagy gazdaasszony, akinek ítélete van, becsületről, emberi dolgokról, gazdasági igazságokról. Sokkal inkább, mint a becézett gyermekszobákban, meleg házban nevelt kis kortársainak, aki elől eltakarják az életet, még sokkal később is, hogy tisztán szellemi munkára képezzék az agyvelejét.

Az az irodalom, amely ez utóbbi elemnek, a magas intelligenciának akar majd eleget nyújtani, köteles minden skálát játszani. Az a költészet, amely amannak akar tetszeni, nem lépheti túl azokat az ismereteket és felfogást, melyet az új dolgok megértésére gyakorlatlan elmék már bírnak. A népkultúrából ki nem emelkedő költő szellemi korcs marad, a kiemelkedő pedig túl nő közönségén, azt csak modellnek ismeri s egy magasabb emberi régiónak szól.

A népet s a felette uralkodó osztályt, mely őt vezeti, kormányozza, irányítja, ugyanolyan távolság választja el egymástól, mintha külön faj volnának.

Nem egy-két nemzedék választja el őket, hanem egy-két ezredév.

A nép a gyűjtőmedence, amelybe leszivárgott a régi uralkodó rétegek tudása, művészete, szellemi kincsei s amely megrendíthetetlenül őrzi, amit egyszer felfogott. Az őseposzokat nem az akkor tömeg termelte, hanem az akkor legmagasabb kultúrának legnagyobb költői. Birodalmak, államformák és kultúrnívók megszakadtával, a világtörténelem kataklizmáiban azonban szétporlódtak átalakultak ama vezető osztályok, de a nép megőrizte a kész kincseket, az eposzt, a mesét, a földművelés tudományát és a faragást és mindent, amit helyzetében csak megőrizhetett.

A művelt rétegek azonban tovább száguldottak, új ismeretek, új tudósok, új hatalmak után, s íme ha ma felébred, aki a legmagasabb csúcsokon jár, az új tudás ormain: a népnél bámulva találja meg az ezer és tízezer éves holmikat...

Zempléni Árpád, aki társtalan, tapogató, tétova eltévedt magában bolygott a nagyváros utcáin és kávéházaiban s furcsa, furcsálkodó, mongolkoponyájában s napkeleti szívében valami mélyen izzó és színesen lobogó álomlátó lelket hordott, miután huszonöt évig hiába próbálta lírába, drámába, epikába önteni a modern embert, amely neki annyira elérhetetlenül komplikált és nála differenciáltabb volt egyszerre csak megtalálta az ős embert, őstudományával, ősigéivel, ősvalójában, ősmagyarul: a saját lelkében.

És azonnal felfakadt ajkán a szó, az ősszó, amely mint az első láng a földek csúcsain, ősvarázsának teljességében világolt a fekete éjben...

Bálványszem fekete,
Kaltszeme fekete
Éj borult ránk...

Mikor megütötte ezt a hangot: megszületett valami nagy csoda.

Itt, a kultúra legközepében, az acél, az elektromosság, a világforgalom korában megjelent élő elevenen az ősvilág, a négyezer, hatezer, tízezer év előtti ember, a halász, vadász népség hallatlan gazdagságú fantáziavilága, oly realitással, amely a Kalevalán túltesz, óriások árnya repül az egekig és irdatlan indulatok billentik ki a lélek egyensúlyát és a jóság, a lelki nemesség hoz új harmóniákat.

Titok, titokzatosságok, csodák és varázslatok jelennek meg s felfakad lelkemben valami őskor, amelyben éltem és ujjongva és sikoltva ismerek rá az emberekre, rám száll a bűvös köd és elfelejtem a hideg és vad világot, amely körülvesz és otthon vagyok vékony kis hústalan csontgyerek, a faluban, nagy télben, mikor a hóba belevesztünk a templomsarkán, kis fekete szűrben és vékony szárú kis csizmámban és otthon nagy fekete gubás parasztok ültek paraszt apám faragószéke körül s feketéket köptek az egyetlen szobában, ahol éltünk az anyámmal, a szegény kis kényes és makacs paplánnyal, a nagyanyámmal a kemény és finom bárói ivadékkel és mink öt gyerek, hat gyerek...

Vad és nyers virtusok tréfák járták, nagy röhejek és nagy ivások és pálinka meg fogadások, erőpróbák...milyen büszke voltam, hogy az apámnak volt legvastagabb nyaka s ezzel hordó sört nyert s milyen izgalmak és rémületek, vad verekedések olykor csendőrszurony s kakastoll és nagy beszélgetések a háborúról, fekete báránybőr süvegek, bundák, gubák, káromkodások, cifrák és szilajok...s az éjszaka, mikor az apám éjféltájt hazabillent a kocsmából s kis időre jött a staféta, hogy: "sógor, szökjél sógor, meghótt Takács!"

Az apám egyet rántott a vállán: "ha meghótt, kutya vót..." Nem szökött ám, Takács koma csúfolódott az újon jött ember rovására s az apám kezéből kilöttyent a bor az üveggel együtt...Nem hót meg Takács, minek hót vóna, egy kis virtus miatt. Meggyógyult, a kutya se ugatott felőle, ő lett az apám leghűségesebb cimborája.

Virtus, vér, pofon és zsákemelés, rúdvetés meg mázsáknak felnyomása, kifizetett hordóborok s nagy disznótorok, szántások és vetések, halászások és madártojással telt kosarak és cséplőgép s felhalmozva a búza a kis kamrában, hogy az ajtaját nem lehetett kinyitni, s tűzvész amikor minden beégett...A Kalevala minden szertelensége, vészek és viharok és lelkek vad versenyben űzve, dühöngve zordonul: hőse az én őskoromban az apám, akinek mintha lelkéből villanna a vasfő varázsszava:

Ha kiállta én is állom,
Ha rámegy is a szakállom,
Nem jobb javas őse nállom...

Ott ismerte meg Imrei Árpád is ezeket az embereket, ezeket a lelkeket, a szomszédban, Tállyán, Zemplénben, magyarok magyarságos fészkiben. Ismertétek ezt a törökfejű, üstökös, énekeshangú kis magyart? onnan hozta az irdatlan indulatok egeket csapkodó szilaj lángjait ő is, az otthonból, a magyarságból, a mély kultúra mélységeiből, az ezer esztendőknek előttről, a turánból, a fekete vérű fekete ősiségből...Hogy meglelte magát, a hangját, a lelkét, az övét, hogy énekölt, hogy javasolt, hogy szaladt a szivegyönge kis öreg:

Nincs toll ily futást leírni,
Nincs tetem soká kibírni.
Aki így fut, így szalad,
Keze-lába elmarad,
Ű maga is szétszakad...
S enyelegnek, eltréfálnak,
Nevetnek is nagyokat,
Két féllábú vidám harcos
Mért lenne a képe morcos?
Ez se tágít, az se enged,
Hólapján a végtelennek...
Rénködmenök szakadoz már,
Lélekzetök akadoz már,
Levál fáradt törzsökük,
Ez sem árt űnekiök,
Magukat meg még sem adják,
Mozgó ajkkal mondogatják:
Nem vagyok legyőzve, nem,
Míg koponyám eleven!
Útjuk félbe még sem hagyják,
Fejük gurul, úgy folytatják,
Mint a rugott labda gördül,
Halomról le, ki gödörbül,
Ugrándozva majd le, majd fel,
Így gurul a két makacs fej,
Sík haván a végtelennek,
Éjszaka eránt menve mennek,
Ez se tágít, az sem enged...

Így a magyarság, maga mindenestül, így megy nyugatra, nyugatra.

Így a nép, a magyar, az ázsiai, turáni fészekből, így vág a világnak és halad és halad és nyomról-nyomra előrenyomul. Vérünkből, csontunkból, inunkból, velőnkből magunk rakjuk magunknak előre az utat.

Mink igen, a nép, a mélyben s kik onnan kiértünk, véletlen szerencsénk során: mi látjuk, hogy lehet akadály bármennyi, az út a miénk! a jövő a miénk! Mi bocsátottuk ki mindazokat, akik ma fennállva, azt hiszik rajta állanak, a fejünk tetején: tagunk ők, fiaink, vérünk, a miénk. Urunknak érzik magukat, szegények: részünk vagytok, vétettetek belőlünk s hozzánk megtérők, gyermekek.

Hirdetem nektek a Turánt, az ősvilágot, hirdetem nektek a kultúra ősi közösségét. Én igen, az anya, a Föld, felveszem azt, ami nekem kell a ti lelketekből és én igen, én megőrzöm, a Nép, újabb ezredekig, amit kincsül kígyókövet fújtok, én kígyó fattyaim.

És én, Magyar, örvendek nektek magyarok, kik most végre ráeszméltek turáni magyar voltotokra s nekem hirdetitek! Nekem: ki híre nélkül, lárma nélkül, mellverés nélkül és jajgatás nélkül voltam s vagyok valaki, nép, magyar, és vasfejű.

És leszek akkor is, mikor ti elfogjátok újra felejteni az színekben és cifraságokban tobzódó magyarkodást: mert ti tudtok beleilleni minden kultúrába, de én, aki a magyar hang nélkül ugatni volnék kénytelen, én aki a magyar érzés nélkül béka lenni volnék muszáj, én olvasom a regőt, mint vérem lüktetését, de ti, mint agyvelő mesterkélt képeit:

Vén kovács öreg, mogorva,
Ősz kovács tüzét kotorja,
Vasfő kerül mostan sorra.
Vasfogóval őt is fogják,
Tüzesedni tűzbe dobják,
Benn tarták, míg a fej ott
Hófehérré izzadott.
Most az üllőn elhelyezték,
Nagy verőkkel verni kezdték,
Az ősz, meg öt kis gyerek,
Szikráz a fő, sistereg.

Egyszerre a vas fogóbul
A tüzes fej csak kilódul,
Mint labda, ha föllökik,
Ugrik a szemöldökig
S a nyilt ajtón kiszökik.
Visszagurul a pusztába,
Térül ő is tett utára,
Hogy felöltse jó magára,
Ahol hagyta ott, meg itt,
Teste elszórt tagjait.

Addig-addig görgedeztek,
Derekukhoz elérkeztek,
Fejökhöz nőtt a derék,
Olyan lett, mint mikor ép.
Derekukat felövezték,
Karjaikat megszerezték,
Lábaikat felkeresték,
Mindenük helyére nőtt,
Egész lettek újra ők.
Fürgék lettek újak, szépek,
Ifjak épek,
S ifjan fürgén, mint a szán,
Sinkóztak egymás nyomán.

Én látom: csak akkor lesz a magyarból még egyszer magyar, ha igen, ha egy testté válnak szétdarabolt, lekapcsolt, lekopott, elhagyott tagjai. Ha az Idők műhelyében izzó fehérre vert fő fölszedi széthagyott testének hullott darabjait.

Ha a nemzet, amely egy időben már csak a fej volt, a legfőbb úri rend, mint már elkezdette, magára kapcsolja a leszakadt derekat, a széthullott karokat, lábakat, a csuklót s a bokát, mind az egész nemes, míves, jobbágy, koldus tetemeket, ha majd Lemminkejnen újra eggyé vált, ha eljő az idő,

Mely tagjaid összeszedi,
Egymás mellé illesztgeti,
Csontot, csonthoz, ért az érhez,
Húst a húshoz, vért a vérhez.
Égből szerez drága irat,
Mitől a lét újra virrad,
Aludt véred lángra gerjed,
Tagtól taghoz tova terjed,
Véget ér a gyilkos varázs,
Meggyógyul a kígyómarás
Tűnik a gyász, mint az álom,
S újra küzdesz a világon!...

Kell, vonzódjék, vér a vérhez,
Hús a húshoz, ér az érhez!
Elmultak bár évezredek,
Nem lehetünk idegenek!
Szeretetnek csoda irja,
Új életre kelti újra
Mesés idők óriását,
Szittya világ virulását!...

A magas rétegeket s a mélyeket ma csak az általános emberi tartja s köti össze: a költő, ki a mélységből emeli föl hangját, csak akkor fog sikert elérni odafenn, ha az általános emberi nagyság ormaira képes felállni.

Zempléni Árpád ott állott és ott él. Táltos szépségében és megrendítő magában: és ott marad a magyar irodalom legfőbb becsei közt.

Értékeket hozott, nagyokat, kettős nagy kincseket, kettős tüzes nyelveket: költői műveket, amelyek a szívet és a fantáziát egyformán foglalkoztatják és az ember boldog életérzését nagyszerűen emelik. S a magyar fajnak nagy bizonyságait, amelyek az emberiségben való elhelyeztetésünkre jobban világítanak, mint bármely költőnk eleddig.

Ez a nagy költő meghozta a magyar népkultúrából a magyar faj ősiségét. Ez a bátor és nagy ember, aki egészen eltűnt és egyéni életében a lassú éhhalálig lényegtelenné lett: íme fölemelkedett s bennünk is fölemelte az elfelejtett Igét, fajunknak csillagos magasságáig, a turáni csillagokig.