Valamikor ez a népi magyar szó jelentős fontosságu volt a magyar közéletben. Varázsereje volt, tüzem, amely égetett, fénye, amely világitott, zenéje, amely biztatott. Csengő aranynál, száz oklevélnél, nagyszerü tudásnál többet ért és hatalma erősebb volt, mint bárkinek ebben az országban.

Ami e földön embernek elérhető, azt mind meg lehetett szerezni protekcióval, s mikor a serdülő fiu élete utjára indult fülébe csengett apja szava. Protekcióval tudtalak csak bejuttatni. És mindehol, amerre mentünk, mankónk és szemüvegünk volt a protekció. A napokban egy barátommal reggeliztem a kávéházban. Hozták neki a titokzatos szerekből készitett teát és a csészében – három szem szacharint. Reánéztem, mire ő – eltalálva gondolatomat – így szólt.
- Protekcióm van ebben a kávéházban!

És boldogan mosolygott, míg én szomoruan gondoltam a régi, jó időkre, mikor még öt darab kocka cukor járt a valódi teához, és mikor még másra kellett a protekció. Óh, szegény magyarok, hová kerültünk.