A kultura fejlődésével mindenütt együtt fejlődik a világítás. Amint a növények túlnyomó része is igyekszik a napfény felé fordulni, hogy minél többet kapjon belőle, egy az emberiség is folyton arra törekszik, hogy minél többet hóditson el magának az isteni szikrából, amlyet Prometheusz az égből elcsent.

A legegyszerűbb világító eszköz a fahasáb, amelyet Homérosz idejéből egész a középkorig használtak. Aztán jöttek a szurokfáklyák és a cserépben égetett szurokkanócok. Már a legrégibb időkben a cserepekbe zsiradékot vagy olajat tettek. Plinius és Livius történetirók szerint temetéseknél olajban áztatott nádbelet égettek és alighanem ez volt a gyertya ősapja. A görögök még nem ismerték a gyertyát, a rómaiak azonban már igen, akik viaszt és faggyut használtak hozzá.

A török uralom alatt a gyertyavilágítás teljesen megszünt és csak a XII. században támadt fel ujra, a római katolikusok istentiszteleteinél. A gyertya előállítási módja ezer esztendő alatt semmit, de semmit nem változott. A stearingyertya születési éve 1831. Ebben az évben sikerült egy De Milly nevű franciának a stearin készítésénél olyan javításokat feltalálni, amelyek aztán a nagyban való gyártást lehetővé tették.

Csak a mult század vége felé léptek az állati és növényi olajok helyébe az ásványolajok, amelyek közül a naftát már régebben ismerték. Pensylvániában, 1857-ben fedezték fel egy földfurás alkalmával a kőolajat és ezzel kezdődik a petróleumipar világuralma, a mely rövid idő alatt hatalmas arányokat öltött. De közel volt már ekkor a gázvilágítást is.

Ennek születési évi gyanánt voltaképp 1792 tekinthető, amikor az angol Mardoch elsőnek látta el Radruthban lévő házát gázvilágítással, azonban ettől kezdve még évtizedeknek keltett lefolyni, amig a gázfény általánosan elterjedt. Ami pedig a villamosvilágítást illeti, ennek születési idejéül a mult század 70-es éveinek végét tekinthetjük.

Sok esztendei kisérletezés után a tudomány rájött, hogy némely nemes földfajták bizonyos fokig hevítve rendkívüli fényt sugároznak, Egy bécsi vegyész, Auer Károly aztán kitalálta, hogy ezt a felfedezést technikailag hogyan kell kihasználni.  Jó ideig a gázvilágításhoz csupán magának a gáznak meggyujtott lángját használták. Auer magát ezt a lángot elsötétítette és a fényt azzal hozta létre, hogy a lángot egy izzótesttel vette körül.

A találmány első szabadalma persze még nem hozta meg a remélt sikert. Csak 1891 októberében sikerült Auer Károlynak olyan izzótestet előállítani, amely nem csupán pompás világítást szolgáltatott, hanem olcsó is volt. Az izzótesthez nyersanyag gyanánt jó ideig fagyapotot használtak. Ujabban a Ramie-rost kezdi a gyapotot kiszorítani.

Ramie, vagy Ramek egy bokornövény, amelyet India, Kina, Manilla és Délamerika ültetvényesei nagyban termesztenek. Olyanforma, mint a gyapot, de rostjai sok tekintetben kiválóbbak, mint a gyapotrostok. Habár a Ramie-ből készült izzóharisnya szövete nem olyan egyenletes, viszont az égés alatt sokkal kisebb mértékben változtatja meg a formáját, mint a legjobb gyapotharisnya, vagyis: tovább tart. Még a legfinomabb minőségű gyapotharisnya is százórás égés után ötven százalékot veszit világító erejéből, míg a Ramie-harisnya csak tíz százalékot.

A Ramie-rostok feldolgozási módja éppen olyan, mint más növényi rostoké, de csak addig, amig fonalat nyernek belőlük. Az orsófonál az izzóharisnyagyárba kerül, ahol hengerekre csavarják, majd átadják a kötőgépeknek, amely több méter hosszu tömlőket köt belőle. Rendkívül leleményes berendezés folytán a szövetet könnyen szükebbre, vagy bővebbre lehet idomítani, ami nagy fontosságu, mert az izzótestnek többféle fajtájunak kell lenni. A gépeket többnyire hosszu asztalokra szerelik fel és egyetlen fogantyuval hozzák működésbe, ugy hogy tíz kötőgép kezeléséhez elég egy ember.

A kötőgép alatt a kész tömlő automatikusan lekerődzik össze gombolyaggá. A gombolyagokat keresztbe rakva összekötik, nehogy egymásba fonódjanak, aztán leviszik a mosó osztályba. Itt az ilyen nyers tömlőt savakkal és lugokkal kezelve megszabadítják a nem organikus anyagokból. Különösen fontos, hogy a zsírnak még a nyoma se maradjon benne. A lugokkal való kezelés után a nyerstömlőt desztillált vízben kiáztatják, aztán kifeszítve száradni hagyják. A megszáradt tömlőt végül meghatározott hosszuságu darabokra metélik.

A kész izzótesnek, mint tudjuk, a felső végén aszbeszthurok van, amelynél fogja felakasztják. Hogy a burok a gombból ki ne szakadhasson, az izzótest felső végét tüll-szalaggal megerősítik. E célból a tömlődarabot ráhuzzák egy fémcsőre, rácsavarják a tüllszalagot, bekötik és külön erre a célra szolgáló varrógéppel összevarrják.

Egyik képünkön az előtérben látható a tüllszalag alkalmazása, a háttérben pedig a varrógép működésben. Miután a harisnya eddig jutott, most belemártják egy oldatba, amely salétromsavas tórium és cerium vegyüléke. Minden izzótestgyár az oldatba ezenkívül még egyéb anyagokat is tesz, amely az izzótestet szilárdabbá teszik és világítóerejét is növelik. De az természetesen minden gyárnak a saját üzleti titka.

Az így impregnált tömlőt, amelynek most már izzóharisnya a neve, még meg kell szabadítani az impregnáló nedvességtől. Ez ugy történik, hogy keresztül vezetik egy sajtoló gépen, amelynek nyomása ugy van szabályozva, hogy csak éppen annyi nedvességet hagy a harisnyában, amennyi szükséges. Ez után a harisnyákat megfelelő formáju poharakra feszítik, amelyek fütőszerkezettel állanak összeköttetésben, hogy a száradás egyenletesen történjék. (folyt . köv.)