Ma huszonnyolcadika van, estefelé; tegnap este tíz óra tájt itt a berni Bellevue halljában egy fiatal román költővel ültünk együtt, ki fordításokból és Goga Oktavián útján sokat ismer a magyar költészetből, sok jót tud rólunk, s nagyra tartja azt a nagy művészetet, mit a kis magyar nemzet utolsónak tud fenntartani a világ versköltészetében.

Akik vele ültünk, egyikünk sem gyáva ember, ha arról van szó, hogy művészetbeli ítéletet mondjunk. Mégis, a megváltó szóhoz ő segített bennünket hozzá: az idegen, az ellenség. Vele állapítottuk meg, mertük megállapítani, hogy a számunkra nyelvértéssel hozzáférhető világon ma nyilván egy nagy versköltő él: Ady Endre.

Él? Élt. Lehet, hogy abban a percben halt meg, mikor e feltétlen bizonyos világirodalmi ítéletet előlegbe mertük adni róla. S élete már hónapok óta nem volt élet, s ma reggel a fájdalmas öröm zokogásával ejtettem le a telefonkagylót, mikor egy barátunktól megtudtam, hogy Ady Endrének csak e néhány héttel kellett túlélnie önmagát. A lángelmék minisztere, az isten, kegyetlenül jó volt hozzá. Eloltotta a tűzhányó hegyet, mikor már csak füstje maradt volna.

Áhítattal nézem kezemet, mely e sorokat írja. Nékem adatott, s egypárunknak, hogy e határtalan magyarnak némiképp irodalmi keresztapja lehessünk. Nevünk meg fog maradni az övé körül, mint a lelkészé a keresztlevelekben. Első versét nem tudom, nem emlékszem rá, nem figyeltem. De az utolsót én váltottam, szedtem, kényszerítettem ki belőle, a vallás rosszhiszeműségével.

Tudtam, hogy vége, szorongattam a kezét, s éreztem, hogy már a keze is dadog. De bíztam dadogásában, a Pythia is dadogott. Emlékeztem Vörösmarty utolsó, félbemaradt, a feloszlás szivárványától zománcos versére, az öreg magyar költőről, kinek fáradt vállairól vén gúnyája lekopott.

Forradalom volt, az ő forradalma, az Adyé, s nemzeti szerencsétlenség, mely az ő prófétaságát igazolta. S csakugyan megírta a verset, nem nagyobbat egy névjegynél. S talán nem is többet mondót, de mégis, le tudta adni névjegyét élete munkájánál, szerelme szerencsétlenségénél, s a névjegy is óriás írás, ha óriásnak neve van ráírva.

Ady Endre óriás volt. Nemcsak hogy újat hozott, de az újban mindjárt a netovábbot is. Hogy mennyire, azt akkor lehetett megmérni, mikor játékos kedvében néha elvirtuskodott és virtuózkodott valami régi formával, hanggal vagy stílussal, egy sapphicum fordításával, stanzás regénnyel, kurucz nóta variálásával.