Kedves, szeretett költőm, Isten Veled! - Mikor megszerettelek, fiatal ember voltam még - s azóta szenvedek és szomorúságok eltereltek Tőled is, mint mindattól, ami régen segített elviselni, ami felfrissíti fiatal, tikkadt éveimet. Keményen és ridegen a valósággal akartam szembenézni - elhárítottam minden vigasztalást - s ma, mikor sok év után halálodon könnyezve újra könyveid lapozom, ma látom, hogy kiállottad a nagy próbát: ma is épp úgy szeretlek, mint régen.

Ma koporsód után kiáltom Altenberg Péter, hogy nem hűtlenségből hagytam könyveid oly sokáig olvasatlanul heverni, hanem csak azért, mert az én költőm voltál, s összeforrottál fiatal életem emlékeivel, szavaid olyanok nékem, mint az élmény, mint egy-egy szép emlék, amelyet nem mer az ember már elfakult borítékaiból kibontogatni.

S mégis, ha némely magános, tűnődő éjszakán eszembe jutottál - mosolyognom kellett a szeretettől -, s elgondolkodtam, hogyan élsz, jól megy-e sorod, Drága Költő, vajon nem éget-e el egészen az élet szeretetének, nagy mély élvezetének folytonos delíriuma, ez a különös, ritka, pompás és becses narkózis, amelyben mindvégig éltél.

S ha napközben, utcán vagy munka közben eszembe jutottál... Altenberg! Gyorsan félretettem e témát, mint amellyel nem szabad e zajban, ily futólag foglalkozni, mint amely különös figyelmet érdemel - mindig, mindenkor, életem minden szakában, amíg élni fogok.

Mert mégis csak Te voltál egyike azoknak, akiket igazán szerettem - a barátságos szív -, akiknek közelében az ember nem gondol a halálra, hanem élni akar s megfogadja, hogy tisztábban, szebben és nemesebben igyekszik felfogni e zűrzavart... akinek társaságában az ember otthon érezte magát... akinek átadja magát egészen, szívesen, kritika és nyűgösködés nélkül... akinek már első sorai is olyan mély zene, amilyet az ember egyszer már gyermekkorában képzelt... - Igaz, meleg szeretetreméltó ember voltál, nyájas lélek s a jóságtól ravaszkás, kedves arc.