Gyerekkorom óta egyik legkedvesebb könyvem a Cervantes-Győry Don Quijote-ja , amelynek negyedik könyvéből vette Lengyel a darab indítékát. Nincs Cervantesnek olvasója, aki színpadra ne képzelte volna azokat a fejezeteket, amelyek a herceg udvarában lejátszódott eseményekkel foglalkoznak. Lengyel eléggé alig méltatható tapintattal vette innen ki mindazt, amit célja megkívánt. A baj talán csak az, hogy egyáltalán volt valami, Cervantestől messze elkülönöző célja.

Nem sokat vett át: a keretet, amelybe beleolvasztott egy epizódot, Sancho vacsorázását, két salamoni ítéletét, Don Quijot atyai tanácsait az új kormányzónak és a fegyveres ellenség rajtaütését. S mily szerencsésen simul az egész darab stílusa Győryéhez. Egy pár szószerint átvett részlet a legkevésbé sem rí ki az egészből. A Cervantes, Győry? Lengyel szellemeinek - ha szabad ilyen akadémikusan kifejeznem magamat - legbensőbb társalkodásából fakadt e darab s nem olvas vágyból, amely az elbukott bihari cézár alakját veti a rivaldára.

Sancho egész életében kormányzó akar lenni s hercegek tréfás kedve azzá is teszi, Sancho előtt örvények nyílnak meg s visszatér - megkeseredve s megokosodva - paraszti mivoltához. Ezt mondja el Lengyel.

Az első felvonás, amelynek megindítása túlságosan ügyeskedő, pompás, élénk, kerek egész. Kereksége baj is némiképp, mert a második felvonás csak toldaléknak látszik a haditanács jelenetéig, ahol nagy lendülettel vágódik fel a legfontosabb szociális problémák világába a darab. A herceg, a Búsképű lovag, Sancho csodálatos elevenséggel lépnek elénk. Don Quijote rövid szerepe - csak az első felvonásban jön - bámulatos összefogott képe a cervantesi alapnak. Sancho egy kicsit más, mint amilyennek ismerjük, nem olyan víg, egyensúlyozottabb, leegyszerűsített.

Nem beszél közmondásokban s urát túlságos józanon ítéli meg. Ez vétek. A művészi hagyományt nem szabad feláldozni semmiféle, bármilyen nemes művészi célnak sem. Rákócziról bajos lenne olyan darabot írni, melyben számos szoknyavadászatai lennének a művészi cél, mert Mikes, aki először rajzolta meg alakját, másmilyennek festette. S utóvégre a művészet hagyománya történelmi hagyomány. Sancho élt s olyan volt, amilyennek Cervantes teremtette.

Ha színpadra viszem, meg van a módja annak, hogy az igazi Sanchót ábrázoljam s még se legyek egyszerű regénydramatizáló mesterember. Sancho alakjának némi megváltoztatása kiemeli a nézőt a várt hangulatból s annak a veszélynek teszi ki az írót, hogy új alakja az író szócsövévé lesz, vagyis Sancho a kelleténél inkább Lengyel Menyhért, még pedig pacifista és földosztó Lengyel. Lengyel lehet ilyen, de ha Sanchót teszem azzá, az alak beletéved az anakronizmusok veszélyes berekébe s teljesen jogosulttá teszi annak az írónak felkiáltását ott a főpróbán Sancho egy morfondírozására: "Ez meg már Marx!" Mondja Lengyel, hogy éppen ezt akarta.

Az épp a baj, hogy éppen ezt akarta. S itt érintem minden efajta mű örök veszedelmét: ha hű maradok az ihletadó műhöz, egyszerű színpadra vivővé süllyedhetek s ha nem, akkor rikító módon aggatom rá a másnak ismert régi alakra a ma gondolatait. Mert ez a baj, Lengyelnek célja volt s ez a művészi cél annyira különbözik Cervantesétől, hogy az író saját magát is, a közönségét is megoldhatatlan zsákutcába kergeti.

Sancho a darabon át igen okos szociális gondolkozásról tesz tanúbizonyságot, tesz és beszél az urak uralma ellen, a vagyon igazságtalan felosztása, a militarizmus ellen, körülbelül úgy, ahogy Cervantes parasztja is megtenné, ha osztályöntudatra való neveltetést kapott volna, de mondjuk, zseniális paraszt, magától is rájött Marx előtt a marxizmusra, inkább Lengyel ez a Sancho, mint Sancho, de a darab végén újra Cervantes alakjává zsugorodik össze, (vagy megnő?) s a maga és a közönség előtt fölvetett sok kérdést ezzel az ötlettel oldja meg: "Nem leszek tovább kormányzó, mert látom, hogy kormányzónak nem való jószívű ember, hanem csak olyan, aki úgy bánik a néppel, mint a csordával!"

Ez már se nem Cervantes, se Lengyel, se Sancho, se Marx, ez már a technikához tartozik, ez a gépezetből kiszálló kis istenség, aki üstökön ragadja az írót s kirántja abból a csávából, amelybe a hagyomány, a való Sanchójától való eltérése juttatta. Azt a kifogást meg, hogy Sancho amennyiben paraszt, inkább magyar, mint spanyol, csak éppen megemlítem.

Az első felvonásban kormányzóvá lesz Sancho, eltréfál az urakkal, végig hallgatja gazdája pompásan összesűrített intelmeit s diadalmenetben elvonul. A másodikban elkezd uralkodni. Jönnek az ízetlen tréfák, amelyeket Lengyel fáradtabban kezel, mint Cervantes s bizony ijedve gondoltam, így lesz ez még két felvonáson át? Az unalom szárnya felettem is meglebbent az apródnak való parancsolgatás s az ebéd jelenete alatt.

De jön Lengyel nagyszerű ötlete, drámatechnikailag, művészileg egyformán remek ötlete, mikor a paraszt, aki közben jóllakott, szundított egyet, magához is tért a meglepetésből, megunja a tréfát, elkergeti a mókázó haditanácsot (kissé nagyon is az 1914-18-as világháborút megért nemeslelkü ember szavaival, hogy a mező nem terep s a falu nem támaszpont) s elmegy maga uralkodni.

A harmadik igen bájos, költői felvonás, a paraszt ész győzedelme s kissé Cervantesé is, mert itt van elhelyezve két salamoni ítélete Sanchónak az erszényt igen s az erényt nem elég erősen védő asszonyról s a tíz tallért rejtő nádbotról. A befejezése megindító: az egyedül maradó s egyedülségét először érző Sancho véletlen összetalálkozása szürkéjével, lágyszavú majdnem párbeszéde vele s elalvása a templom lépcsőjén.

A negyedik felvonás viszont az ügyes darabíró műve, aki némely nagyon is egyéni életet élni kezdő alakját visszalöki marionetté, az orsóról akadozva bomló szálat elvágja, ide-oda lökdösi alakjait mindaddig, míg a kívánt véget ki nem erőszakolja belőlük. Kívülről mindebből alig látszik valami, mert az ügyes darabíró nem lelkiismeretlen, ügyeskedő, aki csak a közönség kielégítésére gondol, nem, Lengyel maga-maga előtt is tiszta helyzetet akar teremteni, ha áltat, maga-magát áltatja legelőször s az első elámított éppen sajátmaga.

De a négy felvonás ritka önuralommal, remek beosztással, lelkes nyugalommal van fölépítve. Úgy emelkedik, fordul és esik a dráma menete, amint ez minden drámai esemény benső természete, amellett fölösleges volt a politikának szabályba foglalnia. "Klasszikus!" - hallottam a gúnyos megjegyzést a főpróbán. Igen az! De jó értelemben véve a szót.

Lengyel csak azért klasszikus ebben a darabjában, mert úgy írja drámává az eseményt, ahogy elgondolt részei maguktól állanak össze egésszé. Nem rontja a téma egységét semmiféle beleerőszakolt irodalmi hitvallás, mert jaj annak a szimbolikus darabnak, amelyet nem benső lényege tesz, hanem írja készakarva azzá.

Klasszikus a nyelvében is. Mert mindnyájan a szertelen romanticizmuson kezdjük s előbb-utóbb kinő belőlünk klasszikus formánk, az érettség formája. Arról senki sem tehet, hogy minden író egyéni klasszicizmusa az örökegy, általános klasszicizmushoz hasonlít. Az az ifjúság ajándéka, hogy fel-fellobbanó nagyszerűségek mellett zagyva hibák csatornavize zúg. Az érett művészet hibái finoman enyhék s jó tulajdonságai élvezetéhez szív kell és kissé a mindennapi sarak fölött lebegő élek.

De van más fajta klasszicizmus is Lengyelben, a klasszikus klasszicizmus, az a bizonyos XVII. és XVIII. századbeli. A Ricota-epizód. Ilyet már láttunk s akkor is untuk és itt... még se unjuk, mert Lengyel megint csak csodálatos művészi tapintattal ez epizódban összesűrítette Cervantes nagy regényének számos ilyen epizódját s Don Gregorius és a morisco Ricota szerelme művészi tipikusítása annak a sok-sok szerelmes párnak, amelyekkel hol itt, hol ott akad össze az ember Cervantes bűvös erdejében sétálván. S Ricota karcsú, finom, egyenes lábszárú megszemélyesítője ha csak kiállítják a színpadra, már úgy is dísz és ragyogás halk megjelenése fiúruhában.

Rózsahegyi Sanchónak meg mindent meg lehet bocsátani, a szerep-nemtudást is, oly elemi erővel vágja oda a színpadra Cervantes okos-bolond parasztját. Az ő lassú fordulású szava a lelke a darabnak s olyan művészi tett ez a szerepe, hogy az irodalomtörténetnek úgy kell majd elkönyvelnie, ahogy Egressyről beszél Gritti szerepében. Ruhája, mozdulata, megjelenése tökéletesen cervantesi és gustavedoréi, némi palóc ízzel az igaz, de hisz éppen az a nagyszerű benne s már Lengyel is inkább magyar parasztot csinált Sanchóból, mint spanyolt.

Öröm volt nézni, hallani, kedvesen összeborzalt összes haján elgondolkozni. Felejthetetlenül megindító a szürkéjével való jelenetekben. Ahogy Prielle-ről mondhatták, mikor Csiky Nagymama-ját eljátszotta, no ezt a szerepet rászabták, úgy kell most Rózsahegyiről, erről az egyensúlyozott, nyugodt művészről beszélnünk Sancho alkalmából. Rózsahegyi Sanchóját adják gyerekelőadásul s ne furfangos kéményseprő boldizsárokat.

Sugár Don Quijotéja tökéletes Doré-metszet életre kelve. Egészen cervantesi alak nemcsak Lengyel elgondolásában, de Sugár játékában is. Megdöbbentően domborodik ki így színpadon az, ami az olvasó előtt el-elhalványul: az őrület. Egy-egy fejrázása, felkiáltása, eszelősen égbenézése s bánatosan csengő szava, amikor rögeszméjétől távolabb eső dolgokról mond, belémarkolnak a nézőbe, aki megdöbben Don Quijote emberi nyomorúságán. Elsőrangú alakításától azonban a hozzáértők nem voltak a dukál határán túl elragadtatva, nyilván soha, vagy alig olvasták Cervantest.

A színpad szép, a rendezés az első felvonásban tökéletes, a harmadik dróton rángatja a táncot, éneket, tömegeket s a negyedikben sem tud mit kezdeni a néppel. A Nemzeti különben régóta mintapéldája a művészi anarchiának, ott mindenki cézár s közkatona senki sem akar lenni, pedig tessék elhinni, ha született hercegből ezred-dobos lesz, nincs más feladata, csak az, hogy doboljon. A rendező persze hogy meg van kissé akadva a sok arisztokratával, akik mind maguk akarnak parancsolni maguknak. A darab menete ezért nem elég sima, nem elég egyöntetű.

Lackó Géza