A párisi békekonferenciát Poincaré elnök nem olyan beszéddel nyitotta meg, aminőt az egész világ békére áhítozó népe várt. Békés, hófehér, kiengesztelő krisztusi szavak helyett azzal nyitotta meg az elnök a négy és fél éves vérfürdőt befejező békekonferenciát, hogy a központi hatalmakról arról gyülölködő hangon beszélt, olyan bosszuálló szavakat röpített világgá, mintha nem is a békekonferencia megnyitó beszédét mondotta volna el, hanem vádbeszédet mondott volna a letiprott ellenség felett.

A leszurt ellenfélen rug még egy utolsót Poincaré, azon az ellenfélen, amelyet nem hívtak meg a békekonferencia asztalához és mindezt a jog és igazság nevében teszi. Eddig reméljük, hogy a békekonferencia a háboruba hajszolt, vérző nemzetek becsületes kézfogása lesz. Ez után a megnyitó beszéd után már ezt sem reméljük.

Mit jót remélhetünk hát ettől a békekonferenciától mi szegény, megtiprott, becsapott, félrevezetett, kifosztott magyarok?