A rajz- és festmény-reprodukálás technikája ott vesz erős lendületet, mikor a fényképezés őse a daguercotypia a fényérzékeny réteget át tudna tenni a fára, acélra, rézre, s mikor kiváló rajztudásu művészek eredeti alkotásokkal fordultak a fa- és acélfelületekhez. A betűnyomtatás föltalálása után, főleg akkor, mikor a fafaragásu betük helyett már fémből öntötték ki a betűtipusokat, a képnyomás technikája is nagyot lendült.

A vegyipar megtalálta a képmaró folyadékot, amelynek segélyével minden kézimunka nélkül teljesen az eredetihez hű kicsinyített képet kaptunk a fémlemezen, amit azután klisével neveztek, s még ma is annak hívnak. Mihelyt a klisétechnika eljutott a fényképezéssel kapcsolatos savmaró eljárásig, a fa és acél rézmetszetipar alkonya beköszöntött. Ezek helyett a rézmetszet művészi feladathoz jutott, s ma már úgyszólván egyenrangu a festőművészettel. A gépipar a klisérendszert egészen olyan formában vette birtokába, mint a betűméret.

Vegyük például a bélyegnyomást. A bélyegeket egész ívekben egyszerre nyomják, százat egy ívre. Vagyis a klisé, amely a bélyegrajzot tartalmazza, száz példányban van egymásmellé fölrakva, úgy hogy egyetlenegy lenyomás száz bélyeget ad. Ilyen volt egyidőben a bankjegynyomás is, amig a bankjegyeket acélmetszetekként készítették. Eleinte egy-egy bankjegyet nyomtak egyetlenegy klisével, később egy ívnyi lapra helyezték el az ívre elférő egyforma kliséket és egy ív bankjegyet nyomtak, de utóbb a bankjegyeket kövön nyomják, s csak a számozás céljából kerülnek bele már mint kész bankjegyek a nyomdagépbe.

A rotációs nyomdarendszer föltalálása egészen uj formát adott a nyomdaiparnak. Első sorban óriási időnyereséget jelentett az, hogy a forgóhenger a forgás minden pillanatában érintkezik az előtte elvonuló papirossal, a régi rendszer tátogató, tehát üres meneteket végző lapos nyomásával szemben legalább is tizezres gyorsaságot jelent. Ugyanez áll képnyomásra is. A rotációspapiros, amit nyugodtan végnélküli papirosnak is hivhatunk, hengereken fut és amint a henger alsó részére ér, már rányomódik a kép, s ha a papiros szélességének megfelelő számu klisé van utjában, ugyanolyan számu kép van egy papir lap szélességében.

Nyugodtan mondhatjuk el azt is, hogy a papiros lecsavarodva a tekercsről, az egyik oldalon sima fehéren megy be, a gép tulsó oldalán mint mind a két oldalán nyomott bankjegy számolva, pontosan levágva kerül emberi kézbe. Nem is legutolsó nyomdatechnikai vivmány a kilométernyomás alatt ismert fényképsokszorosító eljárás. Művészlevelezőlapok, amelyek mind olyanok, mintha fényképek volnának (tényleg azok is), fényképplakátok, bélyegalaku fényképek, szóval mindaz, amit nem fémkliséről, hanem üveglemezről sokszorosít a gép, ez alá az eljárás alá tartozik. Aki tud fényképezni, nyomban megérti a dolgot. Sötét szobában fényérzékeny papírosból készített rotációs tekercspapiros forog a hengeren.

Ott, ahol a klisé állana, ott van elhelyezve az üveglemez, alatta egy vakítóan világító lámpa, amely abban a tempóban villan, amely tempóban a fényérzékeny papiros a lemez fölött elhúzódik. Minden villanás egy képlenyomatot ad a rotációs papiroson, amely a géphengerről a vegyi eljárást végző kádba vezet, onnan már a világosságon a rögzítőbe, s így tovább, a szárítóba, simitóba, végül a vágókés alá, ahonnan egyenkint szedi le a gépnél ülő munkás.

Igy van ugyanez az eljárás minden olyan gépi nyomdaberendezésnél, ahol a papiros hengerekbe van csavarva, vagyis a rotációs uton kerül érintkezésbe a nyomdafestékkel, ahol a nyomófelület sem lapos, hanem hengerekre hajlított felület. Ahol ezt a lapot nyomják, a Tolnai Ujságpalota nyomdájában, ott is egymás fölött állanak a hengerek, futnak a papirszalagok, s mint egy százkaru emberi erő, hajlítja, emeli, vágja a fönn még sima tiszta felületet, hogy alul füzet alakba préselve a kész ujság jelenjék meg ötvenenkint összeolvasva.