Fülei hátra repülnek, kékülő, szálló, halló, de nem hallgató fülek.

Csoda ez a lény, mely itt sugárzik, jelent valamit, valami nagyot.

Egy új érzést, nagy tudatot, nagy kijelentést.

Valami hallatlan biztosat jelent, mintha a felhők fölött állna súlytalanul s örök szilárdan ez a fej.

Jelent, nem tudja mit!

Nem esett el ez a fej, nem hullott szét a tetem, együtt van és egyben jelent.

Merev, mint egy szobor, merev, egy kőből faragva, a lepedő felgyűrve a mellén, görög ráncok, a görög márvány művészete s a test vonala egy merész ránc a lábak merev csúcsáig, titkos, titokzatos és monumentális!

Hatalmasabb, mint életében volt.

S folyton változik.

Itt, a szem láttára ugyanúgy átalakul, mint az élő arc.

Most kezdi veszíteni érckeménységét.

Emberibb lesz.

Ajka lágyabb, arcán puhább színek.

S mégis milyen zárkózott, hogy magában maradt.

Nem tudja? Most sem?

Mintha az volna a keménységben: "nem tudtam meg" hogy: nem is tudhatom meg, nem mondhatom meg.

Fáj, fájdalmas tragikus lemondás: küzdöttem érte, rászántam magam s nem kaptam meg.

Mért haltam meg, mért haltam akkor meg!

........

........

Megint más, profil.

Római arc, nyomott fénylő orra, hátradőlt sárga homloka.

Klasszikai nyugalom az örök nyugtalanság e kínos mezején.

Biztos egyenesség, a kifeszített nyak, a leplekből kinő a nyak, a fej, kiemeli a hatalmas nyak a fejet, s a végtelenség lebeg körülötte.

Itt van az élet minden apró tárgya, a csengő zsinór, a lámpa, a telefon huzalok zavarják a vonalakat, de ez a fej fényes nyugalom, mindennek fölötte való.

Valami fenséges van benne, rajta, felség ül e vonásokon: a végtelenség, a véghetetlenség, lehetőségek, lehetetlenségek ember fölöttisége lengi körül.

Sugárzik fölötte a teremtés minden távolsága.

Minduntalan felébresztve magam, hogy az életre eszméljek, hogy megtömött arcokat, kezeket, vibráló és mozgó életeket, s ha visszaszáll a szem az arcára, megdöbbent szédülettel repülök a csillagok útjain: ez az arc ott száll.

Hol van már mögötte a mi lármánk, a villanyos csengése, a gyerekek hangja, a kopogtató szolga udvariassága, alázatos, megtört emberi szolgasága élőknek egymástóli distanciája, ő fönt száll, sas arca a repülő, a riasztó morajon túl, a szférák zenéje ül az arcon, e lila fülek a létfölötti muzsikát isszák.

A gyöngyvirág ugyanilyen mereven áll, testvére, igen, megértem a legnagyobb csodát.

A testvérek a virág, a sápadt levelű, halvány gyöngyű virág.

Hogy hasonlítanak.

Ím az ember akkor lesz naggyá, méltóvá, mikor virág lesz, ez az arc él, ez a lélek él. Ez a test előbb, mint az élet élete.

E tárgy egy nagy és csoda és virág és egy új jelenség az életemben.

Ember, a halál megvált. Ember, a halál megad. Ember, a halál jól rendbe rakja, amit az élet szétrontott.

Elrontott: a halál feltámaszt.

A szél a gyöngyvirágot megrázza, a halhatatlan csilingelés: élet.

Ez az élet: ennyi.

A jelentés, a lényeg, az örök: a halál.

A hazugság, az élők ostoba kicsisége, az szakít el a haláltól, meghamisították a legfőbb jót, eltörölték a legfőbb szépséget: a halál felé haladjatok!

Ha a halál vezet, megtaláljátok az igaz utat.

Annyi az élet minden értéke, ami a halál halhatatlan vonalába van bekapcsolva.

Az Ady költészete, jobban, mint emberé valaha: a halál fénylő jelentősége az életen át.

Ady élve holtan élt: ezért lett örök érc a halál nehéz anyagában.