Azt nagyon szerette. A fiamnak mondta magát, a házamat otthonának érezte, a feleségemet, aki mindig egy kis gúnyolódás mögé rejtette rajongását, nagyszerűen tudta a gúnyolódásból kiugratni, Ilonka lányomat "gyorsjárású"-nak nevezte, mert sohasem tudta elég gyorsan egy félpohár borral megkínálni: otthon volt nálam. Minden könyvéből nekünk hozta az első példányokat, kedves és nagyszerű ajánlásokkal, fiúi szeretettel nekem, költői rajongással a feleségemnek és komoly verses ajánlásokkal a lányomnak, aki akkor még csak tizenegy éves volt, de akit Ady komoly testvérének fogadott.

(Azt írta neki a "Vér és arany" felajánlott példányába: "Élet és halál egytestvérek s úgy ülnek egymással szembe - mint Kabos Ilonka és Ady Endre.) Mert szemközt ültek két esztendőn keresztül az asztalnál". Hiszem, tudom is, hogy szeretett bennünket. Hozzám való baráti viszonyába "és ez Adynál nagy szó" soha, egy percre sem férkőzött félreértés vagy disszonancia.

Bármerre járt később, mindenhonnan jelentkezett leveleivel. A házasságát talán nekem jelentette legelőször. Bárkivel volt baja, tőlem kért tanácsot. Tudom azt is, hogy volt még több igaz barátja, akit szeretett, mint engem, talán jobban is, mégis azt mondom: Ady Endre senkit sem szeretett igazán, csak az édesanyját. Még Ady Lőrincről is voltak objektív szavai.

Az a kemény kún koponya, aki az apja, valahogyan távolabb állott tőle, sőt voltak órái, mikor az édesanyjáról csak úgy beszélt, hogy "ketten gyötörjük a világ legszomorúbb asszonyát, én és Ady Lőrinc úr". Pedig szerette, csak objektíve és néha gúnyolódva, az apját és mindazokat, akik őt szerették. Igazán, úgy érzem és úgy éreztem mindenkor, csak az édesanyját szerette. Ha róla beszélt, csodálatos szemei hirtelen elváltoztak, mintha kidobott volna belőlük mindent, horizontokat, embereket, az egész világot, mert akkor azokkal a szemekkel csak az édesanyját akarta látni.

Másodpercekig élvezte a látásnak ezt a mindentől elvonatkoztatott gyönyörét, aztán játszani kezdtek a szemhéjai idegesen, csöndesen kitépte magát a viszontlátásból és mindjárt egészen másról beszélt. Imádta az édesanyját és siratta, mint a legbánatosabb ölű asszonyt, aki őt adta a világnak és az élete gyötrelem. Néha szívesen elbeszélgetett róla, a református pap leányáról, akinek lelke a világnak ismeretlen tisztaság, szíve ismeretlen nagy fájdalmak kalitkája s szeme egy nagy könnycsepp.

Úgy mondta: Ady Lőrincné, mintha el akarná magától különíteni, hogy ne legyen közel a költő szenvedéseihez. "Már az Ady Lőrincné tej- és tejfelpénzéből élek", írta nekem egyszer Érmindszentről, mikor elpanaszolta, hogy nem tud dolgozni és keresni. "Az egyetlen örömöm az a szomorú asszony, az anyám, aki előtt tettetni szoktam magamat".

Leírom itt egy későbbi leveléből a következő sorokat:

"Érmindszent nekem legeslegelőször is az édesanyámat jelenti, aki sóhajtani se mer, ha én netalán alszom és álmodom és az édesapámat, aki pontosan hajnali öt órakor káromkodja el magát az alsó udvarban, holott ma már nem is engedjük gazdálkodni, kicsi földjét bérbe adattuk s két szükségtelen vén cselédje van, akikért nem is érdemes a tüdőt szaggatni...

"Gyakran vagyok Érmindszenten, ha nem is sokáig, talán a világtól elmaradt, konzervatív szívem lehet ennek a magyarázója: nagyon szeretem és féltem azt a két öreg embert, akik az anyám és az apám. Az anyámat különösen, a valamikor hét vármegyére szóló szépséget és jóságot, aki talán miattam öregedett meg hamarabb, mintsem szabad lett volna, de az apámat is, aki ma még nekem és Lajos testvéremnek öccséül tetszhető, komikusan fiatal, de bizony mégis öreg úr.

"Nagyszerű úr ám az apám, családjának egyetlen tagja, aki elrúgta magától a latin iskolákat, ennek folytán zabolázhatatlan, igaz és természetes, ősi és zsarnok magyar maradt. Késő és lehetetlen volt és volna az öreg urat megszelídíteni, hiába való is: édes apám már csak maradjon meg olyanosnak, amilyen voltával rontotta vagy igazította életünket...

"Nem rossz hely ez a mi kis kúriánk, egy majdnem három hektáros telek közepén és fásan, délnek nézően és virágosan, ami megint az anyám akarata, aki pedig a maga nagy, passzív lelkével csak úgy akarhatott mindig valamit: nem-akarást kellett tettetnie.

"Érmindszentre én akkor megyek, amikor az anyám kívánja, avagy unom a szanatóriumokat és hoteleket, vagy pedig nagyon üldözött, letört avagy megalázott vagyok. Kacérkodom, talán ma még csak kacérkodom az öregséggel, de ez az öregség bizony csak a nyakamon van s félek, maholnap megint összebarátkozom a faluval, Érmindszenttel s ha egy tébolyodott percemben meg nem házasodom s ha a városi remeteségem fikció lesz, hazajövök Érmindszentre."

"Édes szerkesztő uram, a többit csak akkor tudnám neked elmondani, ha végre eljönnél ebbe az én kis falumba, ahova annyiszor hívtunk, csábítottunk..."

Akkor, tizenhárom esztendővel ezelőtt, kezdődött a csábítás. Ady Endre, aki érezte, mennyire szeretném ismerni az édesanyját, egy napon felhozta hozzánk és megismerkedhettünk vele. Nálunk ebédelt s nálunk maradt egész nap. Ami először megragadt: a szeme.

A végtelenül bájos, de már öregedő, fáradt arcból a szemei "a két szögletben már leereszkedett szemhéjak alól kicsit ijedten, de mindig mosolygó szemei" szinte előresiettek, hogy megnyerjék neki a szíveket. Mint Ady Endre arcában, az édesanyja arcában is ezek a különös, csodálatos szemek uralkodtak. De nem Ady szemei voltak. Inkább Blaháné szemei, mikor Blaháné negyvenesztendős lehetett.

Az egész arc egy kedves, mosolygó, gömbölyű arcocska: a Blaháné arca. Csak a kissé préselt, vékony száj s a haj gesztenyeszínében bujkáló ezüst beszélt azokról a fájdalmakról, melyek Ady Endre szívében fájtak talán erősebben. De a hangja aztán megint friss, meleg és édes kacagásokra is hajlamos. Mindjárt úgy beszélgetett, mint aki otthon érzi magát.

A feleségemet összecsókolta, a kis lányomat egyszerűen lefoglalta és kicsurgott belőle a hála, hogy az ő fiának otthont adunk csúnya kóborlásaiban. Jóízűen ebédelt, de legboldogabban azt nézte, hogy az ő Bandija milyen jó étvággyal eszik.

"Az már az én okos feleségem ravaszsága volt, hogy persze lencsét is főzetett, aminek Ady Endre nem tudott ellentállni." Ebéd fölött aztán megeredt a beszélgetés s egyszer-másszor megkíséreltem arra terelni a szót, hogy Bandi milyen jól verekszik s milyen hamar megteremtette a maga közönségét. A költő, a forradalmár anyját akartam meglátni. Mit érez, minek örül, mi fáj neki?

Csak egy nagy-nagy aggodalom ült ki a drága szemekbe. Nem pusztul-e bele a fiú ezekben a nagyszerű birkózásokba? Ha arról beszéltem, hogy túl vagyunk a nagy birkózásokon s Bandié a világ, boldogan itta fel szavaimat s a szemei azt mondták: úgy-e, igazat mond, úgy-e nem csal meg? Milyen szívesen akart hinni, de nem mert egészen. Tudta, tisztában volt vele, hogy a fia körül milyen forradalom tombol, ismerte barátait és ismerte konok ellenfeleit, láttam, hogy elolvas mindent, ami a fiára vonatkozik és megvan róla a véleménye, hogy a fiának igaza van, de féltette.

Inkább az egészségét, az idegeit, a nyugalmát. Mert hinni hitt a fia igazában és a verseit szerette, mintha azokat is ő hozta volna világra. Minden aggodalma csak abból az egy forrásból táplálkozott, hogy: "de Rákosiék olyan hatalmasok, olyan nagyon hatalmasok". És nem mondta tovább, de kiérzett szavaiból az elhallgatott másik fele: "és ti még gyerekek vagytok, kedves, jó gyerekek, rajongók, becsületesek és olyan kicsik, olyan szegények!"

Különben hamar elbújt az én kis családom fészkébe, ahol nem beszéltek harcokról. Már az érmindszenti kúriáról beszélgetett, ahogy asszonyok szeretnek beszélni és minket férfiakat magunkra hagyott, hadd verekedjünk tovább. Csak egyszer-egyszer szólt át hozzánk, hogy Bandi is segítsen és vegyen rá mindnyájunkat egy érmindszenti kirándulásra.

Estig volt akkor nálunk. És láttam is még egyszer-kétszer. Érmindszentről egy-egy csomagküldemény adott életjelt a drága, bájos öreg asszonyról. De mi sohase jutottunk hozzá, hogy lemehessünk Érmindszentre. Hiába csábított írással, üzenettel, kóstolókkal.

Azt hittem, a költő temetésén megcsókolhatom a legbánatosabb ölű asszony kezeit: nem tudott feljönni a fia temetésére. Nem tudom, most milyen. A halhatatlanságba költöző Adyt az egész nemzet fogadta fiává, de mi maradt az édesanyjának? Azok az ijedten is mosolygó, édes Blaháné-szemek, hogy fájhatnak, jaj, hogy fájhatnak...