Sok-sok bűne volt ennek az esztendőkig huzódó háborus mámornak, melynek macskanyöszörét most szenvedjük el. Felforgatott az visszájára mindent gyökerestől. Vége például a hires magyar vendégszeretnek. Valamikor kiszedték a házunk tájára betévedt vendég kocsijából a kereket, hogy valamiképp el ne menjen és a dinom-dánomban csorba ne essék….ma pedig – hol akad az a merész ember, aki vendégnek merne jelentkezni?

Ámbár mégis akad. A nyomoruság, az inség hajtja, vagy egyszerűen beállít, mert itt szebb, jobb. A vendégek ránk törnek, de a vendégszeretetnek vége, sőt ököllel, rendőrkiálltással védekezünk ellene. Ahogy most Budapest városa teszi. Nagy ugyan a háztája, s valamikor szivesen vette volna, ha minél több ember jön a portára, de most egy kissé sok lett az idegenforgalom. Vagy egy fél millióval több kérezkedett be ennek a városnak falai közzé s ennyit mégsem bir el. Nincs lakás, nincs élelem. Ellakják a lakásokat, eleszik az élelmet a folyton jövő háborus vendégek.

Megfogták tehát a nagy seprüt s kitakaritják most a vendégeket. A nagy seprü az idegen ellenőrző hivatal lesz. Csinálni, nem csinálni semmir, csak éppen nem ad lakást, meg nem ad ennivalót azoknak, akikről alapos rostálás után a hivatalos bölcsesség kimondja, hogy – alkalmatlanok, alkalmatlan vendégek.

Viszont azonban a vendégek sem túlságosan büszkék. Egy kis kinézésnek oda sem néznek, hanem ellenkezőleg, a furfangnak s erőszakoskodásnak minden cifra nemével fáradoznak azon, hogy a házigazda valahogy ki ne lökje őket. Ki az elárvult, a bizonytalan sorsu vidékre, hol a forradalom láza még mindig nem pihenr el s idegen fegyverek csillogása rémíti meg őket.

Mit is tegyenek hát?! Bele kell törődniök a sorsukba. Mindnyájunknak ma egyformán rossz sorsunk van és ezeknek a mai csuf időknek viharait s szenvedéseit mégis legjobb az otthonban elvonulva végezni, s várni szebb idők, jobb jövő hajnal pirkadását.

A főváros nem fogadhatja be mind, akik itt keresnek buvóhelyet a nagy házóriások árnyékában meglapulva. Ha mind idegyülünk, megesszük egymást, mert nem lesz akkor mit ennünk.

Aztán jön a tavasz. A föld éhes munkáskezekre, várja, hogy vessék be az áldást, mező, rét, erdő várja a maga embereit, akik mind a városba szaladtak. Hagyják már ott megint. Nem boldogság az, ami a nagy kőtömegek között terem. Mert láz, harcok, rémségek ütöttek ezek között tanyát.

A természet hí, a vidék hí. Ahol terem a jólét, a kenyér. Milyen kár és szomoru, hogy ezeket rendőrnek kell elmondani, mert bün és bünkrónikák nőnek ki abból, hogy mind-mind a nagyvárosba tódul, özönlik most….