Csudálatos, hogy az igazi sáfránykrokusz (botanikai néven Crocus sativus) sohasem terem gyümölcsöt, ha virágát a saját fajához tartozó virágok porzói termékenyítik meg, ellenben ha idegen virágporzó hull reá, akkor meglesz a gyümölcs. Ennek valószínüen az lesz az oka, hogy a sáfránykrokusz termelése nagyon régi (évezredekkel visszanyulik még a Krisztus előtti időkbe is) és ez idő alatt sohasem magról, hanem vegetatív módon, vagyis gumóiról tenyésztették tovább, szétszedve és átültetve ezeket.

A sáfránykrokusz gumói mindig a legfelső levelek derekán képződnek olyan módon, hogy az illető levélszár egy helyen megvastagszik. Igy történik aztán, hogy a gumók, ha a növényt nem vesszük ki a földből, minden évben egy kicsivel följebb mennek és végül kibujnak a föld alól, még akkor is, ha az első gumót jó mélyen beássuk a talajba. Már emiatt is ajánlatos, ha a lombok elfonnyadása után a gumókat minden évben kiszedjük a földből és a nyár folyamán ujra elültetjük. De szükséges ez még más okból is.

A Középtenger partvidékein a növényzetnek nyár idején hónapokig tartó szárazságot kell kiállani. Nálunk viszont a legtöbb eső éppen a nyári hónapok alatt esik, minélfogva nálunk a gumók nyáron nem jutnak olyan hosszu és teljes pihenéshez, mint eredeti hazájukban.

A sáfránykrokusz termelése a Középtenger partvidékein nagyon el van terjedve. A legjobban kedvelt, tehát legértékesebb sáfrány Perzsiából és Kisázsiából származik, ez után következnek az ausztriai, magyarországi, franciaországi (a Provence vidéki), a bajor, spanyol és délolasz sáfrányfajták.

A termelés meglehetősen egyszerű. A gumókat sorban ültetik el, egymástól mintegy 20-25 centiméternyire. A munkát ősszel, a nagy esőzések beállta előtt kezdik és be is végzik. Szeptembertől novemberig aztán kifejlődnek a szép violaszínű, sötéten erezett virágok a levelekkel együtt. A virágokat a kora reggeli órákban szedik le. Ez a sáfrányszüret: a Középtenger partvidékein épp oly nevezetes fontos esemény, mint nálunk a szőlő-, dinnye-, vagy almaszüret. Hanem ezek a szüretek kellemesebbek ám, mint a sáfrányszüret, mert a sáfrány, sajnos, nem eledel, csak fűszer és nem való még nyalánkságnak se.

Aztán egy cseppet se kiadós! Ha az ember meggondolja, hogy legalább tiz kiló virág csak egy kiló sáfrányt ad és egy kiló sáfrányhoz százhuszezer krokuszvirágot kell leszakítani: hát akkor fogalma lehet az embernek arról, hogy milyen óriás területek kellenek a sáfránytermeléshez. Hát ég ha megmondjuk azt, hogy Spanyolország egymaga százezer kilogramm sáfrányt produkál évenként! Miután egy négyszögméteren nincs több 40 virágnál, egy kis számítás után kiderül, hogy ennyi sáfrány termesztéséhez legalább 30.000 hektár, vagyis majdnem 200.000 katasztrális holdnyi földterület szükséges.

A leszüretelt virágokat a munkásasszonyok a gyűjtőhelyekre viszik, ahol teli kosaraikat lemérik és mindjárt kifizetik a virágokért járó pénzt. A virágokat aztán nagy asztalokra szórják. Más munkásnők kiszedik a virágokból a háromágu nyeleket, amelyeket hatalmas tálakba gyűjtenek össze. A legfontosabb dolog ezután az, hogy ezeket a friss nyeleket, amelyek a voltaképpeni sáfrányt képezik, minél előbb megaszalják, hogy hibátlanul megmaradjanak. Ebből a célból a nyers, friss sáfrány lapos tálakba, vagy szitákba kerül, amelyeket nyilt tüzön, folytonos rázás közt ide-oda mozgatnak.

Aszalás után a sáfrányt fekete kendőkbe kötik és kiteszik a napra utószárítás végett. A sáfrány ekkor kapja szép sárga szinét. Általánosan ismeretes, hogy a sáfrányt torták, likőrök készítéséhez, nálunk pedig főleg a huslevesek megfestéséhez használják. Ami ez utóbbit illeti, ez csak gazdasszonyi hiuság, mert sem a rossz huslevest jóvá, sem a jó huslevest még jobbá nem teszi a sáfrány, amelynek semmiféle különösebb zamatja nincs. Nem egyéb ez, mint egy ártalmatlan festőszer, amely a levesnek szép sárga szint ad ugyan, de egyebet aztán semmit.

A magyarországi sáfrány minőségre nézve egyike a legjobbaknak, sőt mindjárt a perzsa után következik. Nagyban való termesztésével azonban nálunk nem foglalkozik senki, mert ez nem is fizetné ki magát. A mi nagyszerű talaju rónáink legfőképpen gabonának valók, mert a búza, rozs, árpa, zab és kukoricza képezi a megélhetés alapját.

A sáfrány, ha hiányzik is a levesből, ez nem olyan nagy baj, mint ha a jó finom metélt tészta hiányzik. De azért alig van falusi konyhakert, ahol a gondos gazdasszony néhány bokor sáfrányt ne tartana, amely igénytelen növény szerényen huzódik meg a többi közt és május végére már el is virul.