Ezer bajunkban, szenvedésünkben és nélkülözésünkben, kétségbeesett harcunkban, millió gondunkban és keservünkben, lehetetlen egy pillanatra meg nem állani ama hirek mellett, amelyek az ország egyes határvidékeiről érkeznek. Mindenütt ellenség, szuronyok áthághatatlan erdeje őrzi a dermarkációs vonalakat, senki se be, se ki, utlevél, cenzura, vámvizsgálat és ugyszólván lehetetlen az érintkezés au anyaországgal.

Nem lehet azonban olyan sűrű s szuronyerdő, olyan szigoru az ellenőrzés, hogy ne kapjunk pontosnál pontosabb hireket a nemzetiségi vidékekről. Hogyan jönnek ezek a hirek, felhők hátán, szelek szárnyán-e? – senkise tudja. Csak annyi bizonyos, hogy hozzánk érkeznek és elmondják, mennyit szenvednek az idegen megszállás alatt a tótók, a ruthének. Azt is tudjuk immárom, hogy ragaszkodnak Magyarországhoz a nyugatmagyarországi németek is, akik még a gondolattól is visszarettennek, hogy a boldogtalan Ausztriához kelljen csatlakozniok.

Megható a tótok ragaszkodása.

A cseh megszállás nehéz kinnapjai alatt széditő gyorsasággal derült ki, hogy a prágai testvérek mit értenek a felvidéki testvérek felszabaditása alatt. A derék tótok hamarosan ráeszméltek, hogy a magyarokkal eltöltött ezer esztendő sokkal jobban egybeforrasztotta a két népet és a közös bajok és örömök minden cseh agitációnál mélyebb hatást tettek a tót nép lelkületére. A felvidékről, forrongásaikról, sőt nyilt katonalázadásokról érkeztek hirek, maga a lakosság egyre jobban visszaretten a cseh felszabadítóktól és könnyes szemmel tekint dél felé, a nagy magyar Alföld végtelen siksága felé.

A ruthének is tiltakoznak az idegen elnyomás ellen és mindenképpen érvényesiteni kivánják a Wilson féle önrendelkezési jogot, amelyeknek alapján azonban nem elszakadni óhajtanak Magyarországtól, hanem az eddiginél szorosabb és eltéphetetlenebb közönségre kivánnak lépni a magyarokkal.

A párisi urak, akik most a világ békéjéről tanácskoznak, megszivlelhetnék ezeket a letagadhatatlan tényeket, mielőtt döntenének országok és népek sorsa felett. Nem csak azt kell megvalósitani, amit Wilson nagyszerü elméje elgondolt a világ ujjáalakitásáról, hanem mindazt meg kell valósitani, amit az eleven élet, a szenvedő, vérző, nélkülöző és nyomorgó népek kivánnak.

A nyugatmagyarországi németek, a tótok és a ruthének ragaszkodása Magyarországhoz, intő példa a győztes hatalmasságok számára. A mi számunkra pedig vigasztalás, enyhités ezer bajunkra, gyógyító hír millió sebünkre. Ez a ragaszkodás biztató jelenség a jövendőt illetőleg és reménységget nyújt arra, hogy a magyarok Istene most sem hagyja el ezt a sokat szenvedett népet.