Elkészült egy drámával, de a fiókjába zárta. Néha csalódottan beszélt az irodalomról, azt mondta, hogy "boldog akar lenni", aztán egy napon váratlanul és érthetetlenül megházasodott, választását pedig sem a közeli hozzátartozói, sem a barátai nem értették meg, rejtélyesnek tartották. Nyilvánvaló, hogy ekkor már ketten gondolkoztak és cselekedtek: ő és a morfium, mely beivakodott a vérébe és átalakította egykori egyéniségét.

Azok az írásai, melyek a betegsége kezdőkorában jelentek meg, csak nagyon halványan tanúskodnak a változásáról. Még mindig eredetiek és finomak, de a figyelő szemnek már feltűnik, hogy valamiként másnak hatnak. Emlékszem, ezt észleltem is, mielőtt bármit tudtam volna a tragédiájáról, sőt utolsó novellás-könyve - "Schmidt, a mézeskalácsos" - alkalmából meg is írtam.

Régi, lírai hangja, mely közös gyermekkorunk és emlékeink édes mélységeiből szakadt föl, egyszerre megcsuklott és figyelmét a nagyon is földi, nagyon is kézzelfogható jelenségek kötötték le, Úgy rémlett, hogy valami pszichofizikai célt tűz maga elé. Mindezt élőszóval is elmondtam neki, mire ő zavart lett és arra hivatkozott, hogy a líra korszaka lejárt, talán öregszik is.

Valójában az történt, hogy már ekkor menekült "A varázsló kertje" és a "Délutáni álom" lélekjárásától, attól az ideges túlfűtöttségtől, melyet a morfiummal gyógyítani akart. Az a földiség pedig, mely utolsó írásaiban megnyilatkozik, már a morfiumnak a befolyása. Mert a morfium nem hoz bódító és mennyországi lázakat, mint a hozzánemértők képzelik. Éppen ellenkezően hat. Összeszűkíti a szem bogarát és kisebbíti a látótért. A szellemi hatása is körülbelül ilyen.

A részletek elevenen tűnnek fel, de az egész mellékessé válik. Ez a szer lehúz a földre, tompává, közönyössé, elégedetté, nyugodttá, prózaivá tesz. Csáth Géza az egészsége idején volt álomlátó, aztán csak a földre tekintett. Különös átalakulás, melyről eddig nem olvastam, minthogy az írók túlon-túl regényes színben látják a morfinizmust.

Én, aki reszkető aggodalommal és jaj, oly reménytelen és hiábavaló küzdelemmel próbáltam őt visszahívni az életbe, lejegyzem fájó tapasztalataimat, melyek csak azért értékesek, mert egy nagyon kiváló és öntudatos emberre vonatkoznak. A morfinista számára oltás után megszűnik minden testi és lelki ellentét, mely közte és a világ közt van. Nem érzi többé az ősi tragikumot, a vágyat, mely kielégülésért kiált és a csömört, mely a kielégülés után jelentkezik.

Mintha kiszabadulna a végzetes hálózatból. A szelleme és a teste könnyűnek rémlik. Semmit se akar, csak azt, hogy ez mindörökre így maradjon. Ilyen állapotban, tudom, minden végtelenül érdekelte őt. Például egy asztal is, vagy egy gyufatartó is, mely szinte a maga ősi rejtélyében nyilatkozhatott meg előtte. A szer beadagolása után többnyire olvasmányaiba merült, melyeket utóbb nem is válogatott. Egy silány újságcikk, vagy egy középszerű regény, teljesen kielégítette ilyenkor.

Éles kritikája nem működött. Amit ebben a lelkiállapotban olvasott, azt benépesítette morfiumos képzeletével, mint a kisgyermek a rossz gyermekversikéket. Ő, aki valaha Puccinit elsőül fedezte fel a magyar közönségnek, és imádta Strauss Richárdot, egy alkalommal eljátszott nekem egy utcai kuplét. Nagyon dícsérte és fejtegette a szépségeit. Azt hittem, hogy tréfál és elnevettem magam. Akkor azonban komolyan a szemembe nézett, mélyen, az álmai mélységéből.

Ez az igénytelenség volt az első jel, mely tragédiájára figyelmeztetett. Egy ideig azt kellett hinnem, hogy vagy rossz megfigyelő vagyok, vagy valami ázsió-veszteség történt benne. Talán túlbecsültem őt, gondoltam s most látom helyes színben. Idővel azonban új és új jelenségek mutatkoztak. Érthetetlen kispolgári szokásokat vett föl ez a garaboncás művésztermészet s olyan bárgyú emberekkel szőtt barátságot, kiknek ezelőtt boztosan a szemükbe röhögött volna.

Budapestről elment - "forró és aszfaltos pokol" írta nekem, - a klinikai állását otthagyta és vidéken fürdőorvoskodott. Mindenkitől eltávolodott, csakhogy zavartalanul élhessen a szenvedélyének, akár egy emberkerülő alkoholista. Diákos szokásai, melyeket tíz éves korából ismerek, tüntetően visszatértek. Leveleit kék, zöld, piros tintával színezte ki, minden mondatát apró rajzokkal kísérte. Egy-egy szót gyászkerettel vett körül. Sokat beszélt olyan apró-csepró dolgokról, melyeket nem értettem. Pár évvel ezelőtt folyton a kis fehér kutyáját emlegette.

Alig írt valamit. Egyszer unszolásomra mégis felolvasta egy írását, melyben azt fejtegette, hogy a háborúba vonuló katonaság számára előre apróra kellene vágni a húst, mert a harctéren nincs idő arra, hogy maguk az evők darabolják fel. Nagyon hosszú és fejfájasztó volt az idegenszerű értekezés. Maga is észrevette és abbahagyta az olvasását, bágyadtan intett kezével: "te ezt már nem értheted - modta ez a taglejtés - én se értelek titeket."

Néha azonban a régi, szikrázó elme volt, különösen, ha nagyobb adag morfiumot kapott. Tavaly még küldött egy novellát, melyben egyik elmebetegének az esetét írta meg, biztos tollal. Némelyik levele csupa bölcsesség és jóság. Máskor viszont kuszán és unottan ír. Mindig meg tudtam állapítani, hogy mikor vett előzően oltást.

Idővel tudniillik már csak a morfiummal érte el a természetes közérzetét, a régi színvonalát. A földi örvények alól a végtelenségnek ez a szegény-szegény szerelmese se menekülhetett meg. Az a tragédia, melyet számunkra a vágy és a csömör, az örök ki-nem-elégülés jelent, számára az volt, hogy nem tudta végtelenné fokozni az adagokat, a szervezete megroppant alatta. Nem haladhatott tovább és megállnia nem lehetett.

Leírhatatlanul sokat szenvedett. Vértanú-testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta és szíjakkal kötötte át a lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon. Így dolgozott, évekig. Naponta ellátta orvosi teendőit a kis bácskai faluban és míg lehajtott fővel ballagott a biztos halál felé, sok-sok embernek adta vissza egészségét. Hogy milyen helyzetbe került, ezt az utolsó hónapjáig nagyon jól tudta.

Néha azt is, hogy nincs belőle kivezető út. Mint orvos, figyelte magát és kísérletezett testével. Váltogatta a mérgeit, a morfiumot a pantoponnal és az ópiummal, de akár a hínárba került úszó, egyre jobban belebonyolódott. Hogy a soványító morfiumot ellensúlyozza, hízókúrát használt arzénnel, minek következtében a fölismerhetetlenségig meghízott.

Aztán, hogy lefogyjon, nyomban ebéd után hánytatót vett be. Évekig csak nyitott szemmel aludt, könnyű, egészségtelen álommal. Annyira zavarta a legkisebb nesz, hogy lefekvéskor még a zsebóráját is megállította. A tűrhetetlen fizikai rosszulléttől sarkallva, egyszer-másszor elhatározta, hogy leszokik a szenvedélyéről és bezáratta magát egy szanatóriumba. Ez azonban aféle jámbor öncsalás volt. Már bejövetelekor cipőbőre alá csempészte a morfiumot. Kijövet pedig újra rákapott a régi adagra.

Később tudni se akart a szanatóriumról. Akaraterejét elvesztette, sőt a logikája is összezavarodott, mihelyt betegségéről esett szó. Egy tavalyi, hosszú levelében azt igyekszik nekem megmagyarázni, hogy csak úgy szokhat le a morfiumról, ha minél többet küldetek neki. Családja néhányszor még a szanatóriumba akarta vitetni, a saját beleegyezésével, de ő az utolsó pillanatban mindig eltűnt. Minden kórházból megszökött.

Betegsége haladt a maga útján. Félelmek kínozták és mindenkire gyanakodni kezdett. Attól tartott, hogy a szegy-csontját valaki átszúrja egy tűvel és a szívét keresztüldöfi. Detektívekkel figyeltette meg hozzátartozóit. Élesre fent késeket rejtegetett a zsebében. Végül tétlenné vált és közönyössé. Egy jóságos csecsemőhöz hasonlított.

Aki úgy öltözködött, mint az élet hercege, semmit se törődött magával, pecsétes kabátjáról lógtak a gombok, a szellem, a tudás, a tehetség e nagyszerű jelensége egy vidéki kasznárhoz hasonlított. Irtózatos volt látni ezt a kísértetet. A környezetétől véres verekedéssel csikarta ki a mérget. Hogy pedig sírtak előtte a rokonai, így szólt hozzájuk: "csak látom a könnyeiteket, de én már nem értem."

Vajon meg lehetett volna-e valamiképp menteni? Alig hiszem. A fizikai elkülönítés, a szer föltétlen megvonása csak a testi épségét mozdította volna elő talán és az utolsó véres tragédiát gátolja meg, de semmi esetre sem lelkibetegsége kifejlődését, melyet a morfium eltakart pár évig, a maga forró és sűrű ködfátyolával. A morfinizmus mindig okozat és nem ok.

Mikor ő ehhez a méreghez nyúlt, öntudatlanul is tudta, hogy kisebb veszélyt választja a nagyobb helyett. Menekülni próbált a melankólia elől, mely túlvilágian édes dallal zengett írásaiban. Schumann fájó panasza hasonlít ehhez, annak a zeneszerzőnek a sírása, ki ugyanezzel a betegséggel volt terhes.

Egy darabig átmenthettez ezt a művészetébe, aztán már sok volt, a befogadó közeg nem vette át és összeroppantotta a testét. Különben a tragédiája messze visszaágazik az életébe. Az, hogy elmeorvosnak készült, talán öntudat alatti kirezgése volt annak a megismerésnek, hogy beteg és magán akar segíteni. Lázas buzgalommal vágott neki a klinikai munkának és - Freud nyomán - nagyon fiatalon könyvet írt "Az elmebetegségek pszichikus mechanizmusáról".

Szakemberek dícsérték kristálytiszta kórrajzait, ösztönös orvosi sugallatait. Másként a morfinizmusról már húsz éves korában álmodozott, mikor fogalma sem lehetett a morfiumról. Ekkor írta "A varázsló halálá"-t, melyből később a "Hamvazó szerda" című egyfelvonásosa készült. "A varázsló egy harminc éven alúli férfi, akinek arca már egészen szomorú, ráncos és kisgyerekes volt, a sok ópiumtól, cigarettától és csóktól, hamvazó szerdán, kora hajnalban haldoklott."

1909-ben pedig, mikor még alig élt a morfiummal, az "Ópium" című elbeszélésében ez állt: "Föltéve, hogy az ópium szívást mint kifejlett erős férfi kezded és nagy gondot fodítasz testi épséged fönntartására, - amelyet legjobb ügyes orvosra bízni, - tíz esztendeig élhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnáira". Szegény, ő is tíz évig élt mint morfinista és mire meghalt, olyan öreg volt, mintha húszmillió esztendeig szenvedett volna.

Bele kell nyugodnom, hogy az élet nem olyan, mint amilyennek mutatkozik. Csáth Géza, kiben egy volt a zene és az értelem, a szín és a világosság, a költészet és a tudomány, csonka pályát mutat. Tizenkilenc éves korában, mikor nálunk még nem is álmodoztak modern irodalomról, egy vidéki lapban egymásután jelenteti meg novelláit. Nyelveket nem tudott, egy magyar kisvárosban elszigetelten minden hatástól, önönmagának mélységes mélyeit búvárolta és a lidércnyomás, melyről álmodott, később valósággá vált.

Gyönyörűen rajzolt, festett, hegedült, zongorázott, zenét szerzett, akárcsak lelki rokona, akit nem ismert, E. T. Hoffmann. Nyugodtabb korban biztosan visszatérnek még reá az irodalom történészei. Különös, fáradt és nemes hajtása ő a magyarságnak, anyai ágon leszármazottja azoknak a tolnai Decsyeknek, kik már a XVI. században emlékezetessé tették nevüket irodalmunk történetében.

Utolsó akarata az volt, mint a föntközöltem levélből kitűnik, hogy agyát, szívét és máját vegyék ki a testéből és vizsgálják meg a klinikán. Ezzel a rendelkezésével az életén túl is az igazságot kereste, mivoltának a titkát. Úgy rémlik, én is a parancsának engedelmeskedtem, mikor itt le igyekeztem írni szenvedését, bajnok-testének megrokkanását és kűzdelmét, fényes lelkének elfakulását, hogy megértve, - és megértetve másokkal - tragédiáját, kisebbitsem azt az el nem múló fájdalmat, melyet korai és igaztalan halálán érzek.