Lelkünk legmélyéből, szivünk minden dobbanásával, lelkesen, hálásan  és hosszu hónapok szomoru tapasztalatai után végre üdvözöljük a postapénzt, amely immáron elfoglalta méltó helyét a világtörténelemben, illetve a valutapiacon.

Valószinüleg már mindenki tudja, hogy végleg befellegzett a pénzuzsorának, mert a postapénz ugynevezett diszázsiója hosszas szenvedés után, a napokban elhunyt. Mondanunk sem kell, hogy mindenki örömmel üdvözli a demokratikus irányzat eme ujabb megerősödését, amelylyel minden különbség megszünt az arisztokrata származásu kékpénz és a közönségesebb szülőkre visszatekintő postapénz között.

Ha sir George Clark körünkben időzne, bizonyára ő is elragadtatással venné tudomásul, hogy mennyire közeledtünk a tiszta demokrácia felé, sajnos, a jeles diplomata már messze jár szép Budapesttől… 

A postapénz diszázsiójának – mint beavatott körökben hangoztatják – a tőzsde adta meg a kegyelemdöfést, ahol kimondták, hogy a forgalomban mindkét pénz érvényes. Mindegy, hogy miként történt, fontos, hogy ezentul nem kell szenvednünk, egy gyötrelemmel kevesebb, igaz, hogy maradt még elég.

Borzadva gondolunk a szovjet alatti időkre, amikor a vörösek hamis pénzével semmit sem lehetett vásárolni. Jött a postapénz, de bizony Kun Béláék zsiróját senki sem fogadta el és a postapénz akkor ugyanolyan rossz volt, mint a hamis kétszázkoronás és társai.

Sokat kellett nélkülöznünk és szenvednünk, vissza kellett térni a törvényes állapotra, hogy az emberek és az árdrágitók végre belássák, hogy a postapénz is ugyanolyan jó, mint a kékpénz. Fontos azonban, hogy végre belátták az emberek és az árdrágitók. 

Most már csak az a kérdés, mi történik azokkal, akiknek se postapénzük nincs, se kékpénzük? Mert bizony, bizony ezek vannak többségben.