A lezüllött erkölcs és az államilag oklevelesített dilettantizmus ellen, a bemutatók sznobtársasága és a monoklis költők ellen, a háború aggastyánjai és a vén gárdistaénekek hódoló ritmusai ellen, a tőzsdeárfolyamok cinikus olvasói ellen, a győzelmi újság és a hurrárevű ellen, küzdelem a háború minden oka és tűzője ellen. Felhívás volt ez az életre és a realitásra, - már a címek is erről beszélnek: "Vivre", "Les Humbles", "La Séves", "Soi Méme", "La Forge", "La Caravane". Mindegyik jeligéjéül választhatta volna Jaurés szavait: "La Poésie, c'est a dire la Vérité".

Az ifjú Franciaországnak ez a mozgalma az egyén újjászületésében látja az új élet lehetőségeit. Szakít a XIX. század frázisaival s mielőtt a tömegekre hivatkozik, nagytakarítást rendez önmagában, mielőtt felvonultatná a tömegeket, hozzáfog az én-nek az első sejtnek a megfékezéséhez, pogány hittel hisz az életben, átkozza a halált minden alakjában, a bürokratikus öngyilkosságot éppúgy, mint a háborús tömeghalált: ezek az érzések mozgatják ezt az új közösséget.

Tizennyolcadik századbeli őseiket megkülönbözteti az új enciklopédistáktól a fölényes irónia, a mosolygó kétely, mi oly könnyűvé tette az ősök feladatát. A mai ifjúság homloka borús és keserű: a háború mélyen belé égette stigmáit. Neki nem oly könnyű összeszednie magát, de annál könyörtelenebb a követelésben, merevebb és abszolútabb a dacában.

Az új-francia gondolatnak első összefoglalása nem valamely nyilatkozat volt, vagy programmos appelláció, hanem csak egy kézszorítás az utcasarkon, egy halk és bensőséges hang, mely útközben titkos testvérnek szólította a járókelőket. Ez a kézszorítás a lírikus Marcell Martinet levele volt a "Chiers Idéalistes Francais"-ben: "Levél néhány barátomhoz a neoindividuualizmusról."

Ez a levél az egyén felszabadításáról szól. "Az individuum a mi egyetlen kiindulópontunk, a mi egyetlen célunk. Minden úgynevezett magasabb, gazdagabb, nemesebb, termékenyebb, sőt reálisabb érték, melyért fel akarják áldozni: a fal, a vallás, az állam előttünk borzalmas, gyilkos bálványok, melyek megsemmisítik, mert kizsákmányolják az emberi szellemet...

Igen a tekintély és engedelmesség dogmáival szemben, a templom és állammal szemben mi egyenes individualisták vagyunk. Az individuum az egyetlen realitás. Rajta kívül minden csak frázis és hazugság. Veszedelmes minden, mit az individuumot megkisebbíteni és megsemmisíteni igyekszik...Minden politikai, szociális és vallási intézmény szégyenletesen összeomlott, nincs többé!

De nincs vagy ne legyen többé individuum az individuum ellen sem, nincsenek többé: "más emberek", rajtam kívülállók, ha volnának, ez szükségszerűen pesszimisztikus és embergyűlölő individualizmushoz vezetne, mely elveszti a szeretet útjait és megsemmisíti a társadalmat: az ilyen individualizmus öngyilkosság és önmagát becsteleníti meg.

Jaj a magányos embernek, ki elfeledett minden utat az övéihez: az ilyen visszavonulás és mámoros önámítás után eljött a hideg ébredés. Mikor az ember bolyong az erdőn, a félreeső utcákon s nem tudja, hogy csak egyet keres: az embert. S a szív megkérgesedik s a láthatár elhomályosul..."

Mindent elölről kell kezdeni, mondják a fiatal franciák, mindent újra kell építeni. Martinet mellett pl. az egyik a nyelv újjászületéséért áhítozik. Martineten kívül az enciklopédisták méltó utódja a "Soi-Méme" Gerard de Lacaze-Durthiérs-je, kíméletlenül harcolnak minden kétértelmű és felemás ellen. Közülük P. J. Jouve írta az első éneket Európához: "Pour l'Europe".

("Ének Európáért! Remény Európában!"), azonkívül három könyvét emlegetik: "Vous ętes des hommes", "Počme contre le grand crime" és "Danse des Morts": mindhárom csupa düh és halálkiáltás a régi állam ellen. "Megindul majd az új háború: - írja Jouve - ebben mind önmagunk s mindenki ellen vonulunk, ebben feláldozzuk magunkat magunkért és mindenkiért."

"...A világ az emberben kezdődik s az emberben végződik: minden különállás és elszigeteltség nélkül ezt az újnak nem mondható hitet vallják a fiatal franciák. Bizonyos, hogy csalódások várnak rájuk s ezek a csalódások szintén nem újak."